Hol volt, hol nem volt…

Amikor megvettem a jegyem az október végi New York-i The Moth-előadásra, már csak kettő maradt. A Town Hall nevű színházterem egy köpésnyire található a Time Square-től. Utóbbiból igazi teret teremtett Bloomberg főpolgármesterünk: ahol régen mozdulni sem lehetett a turisták tömegétől, és a figyelmetlen, felfelé bámuló gyalogosokat rendre autó ütötte el, mostanra pici asztaloknál mosolygós, elégedett látogatók üldögélnek, és talán történeteket is mesélnek egymásnak. Csend van, melyet csupán a fényképezőgépek kattogása tör meg. Angolt szinte csak ír akcentussal hallani.
A Moly (The Moth) pici csoportként indult. Nevét onnan kapta, hogy amikor kezdetben összejöttek esténként egy georgiai verandán, a molyok is mindig megjelentek. Később, New Yorkban a sztorizgatni szerető látogatókat is úgy vonzotta, mint a fény a molylepkéket. A szabályok egyszerűek: papír nélkül, legfeljebb tíz perc alatt kell elmondani egy érdekes, igaz történetet. Mára heti egyórás rádiós sorozattá nőtte ki magát. Az adásokat továbbra is élőben, nézők jelenlétében veszik fel, a történetmondók fejből, maximum tíz percig beszélnek. Több USA-beli nagyvárosban szerveznek rendszeresen különböző klubokban, könyvesboltokban The Moth-esteket. Bárki mesélhet, aki ki mer állni a mikrofon elé.
A Town Hallban tartott esten a házigazda igazi híresség volt: Garrison Keillor előadóművész, több könyv szerzője, az amerikai vidéki humor királya, a népszerű A Prairie Home Companion rádiós sorozat készítője, amelyről Robert Altman készített filmet 2006-ban.
Elsőnek egy fiatal férfi mesélt, akit a Moly követői ismertek már korábbi holdkóros történeteiről. Egyszer például kiugrott szállodája első emeleti csukott ablakán, mert álmában földön kívüli lények kergették. Mostani története arról szólt, hogy meghívást kapott egy gyermekrák-gálaestre, és ott csődöt mondott mint komikus. Másodiknak egy hölgy szólalt fel. Édesapja szeretett kockáztatni. Egyszer, amikor nem kedvezett neki a szerencse, elveszítette az otthonukat, amelyet ők, gyerekek nagyon szerettek. Egy kisebb, rozoga házba költöztek. Az első éjszakán azt vették észre, hogy a mennyezeti lyukon át látják a csillagokat. Egy év múlva fordult apjuk szerencséje, és vissza tudták vásárolni a régi nagy házat.
Egy idősebb úr következett. Gyerekkorában dadogott, de hátrányát legyőzte, és felnőttként sikeres zoológus lett. Amikor felesége ultimátum elé állította, mert gyermekre vágyott, megfutamodott: elutazott az őserdőbe, hogy ott megkeressen egy ritka pigmeus csoportot. Addig kutatta, míg végül megtalálta a régi törzs utolsó élő férfi tagját. Az apró férfi elmesélte neki, hogy évekkel azelőtt a törzs bölcsei arra az elhatározásra jutottak, hogy mivel a közösségükben születő gyerekek gyengék, nem eléggé életképesek már, többé nem fognak gyarapodni. Történetmondónk megtalálta a választ, amit keresett, és hazautazott azon tűnődve, vajon felesége megvárta-e.
Nehéz volt elképzelni a csinos fiatal szőke hölgyről, aki életéről mesélt, hogy mormonként nevelkedett. Mire felnőtt, szülei Szibériában éltek, mert apja egy céget vezetett ott. Hősnőnk tiniként elhatározta, hogy kipróbálja mindazokat a dolgokat (koffein, alkohol, dohány, drogok, káromkodás, házasságon kívüli szex stb.), amelyeket a mormon vallás tilt. Amikor letelt az egy év, az ifjú lány elutazott Szibériába, hogy személyesen közölje a szüleivel, hogy nem szűz már. Két hete volt rá, de az utolsó nap is csak odáig jutott, hogy bevallotta, fogyasztott alkoholt. Később telefonon mondta el nekik a hírt azzal, hogy az egyik amerikai magazinnak megírta az utóbbi év élményeit, és a cikk hamarosan megjelenik. Szülei ugyan teljesen nem tagadták ki, de például nővére házassági ceremóniájára sem engedték be a mormon templomba, a parkolóban kellett fagyoskodnia.
Utolsóként egy veterán író szerepelt. Ő nem egy, hanem több apró történetbe kezdett bele, amelyeket Spalding Gray, egy néhai érdekes színházi személyiség kapcsolt össze. Az író hadart, nagyon vicces volt, rövid sztorijaiban sok más híresség is szerepelt, helyenként ő is nevetett poénjain, és messze túllépte a kiszabott perceket.
Az életben maradási ösztönünkön kívül talán a történetszövögetés lehet a legősibb, emberiségbe kódolt jellegzetesség. Mesélünk a csecsemőknek, sőt a még meg nem született gyerekeknek is arról, mi és ki vár rájuk idekint, fotóalbumot készítünk világra jövetelük alkalmából. Életünk végéig keressük és fogyasztjuk a történeteket mese, szappanopera, film, regény, történelem vagy életrajzok formájában.
Igaznak találom a mondást, hogy a legjobb történeteket az élet írja. A The Moth általam látott és hallott válogatott előadásán az a szereplő fogott meg a legjobban, aki nem klasszikusnak nevezhető mesével állt elő: nem volt kezdet, probléma és végkifejlet, sem tanulság, csak szórakoztató sztorik kevés gesztikulációval és tömérdek érzelemmel. A másik, amely mély nyomot hagyott bennem, a mormon hölgyé volt. Egészen fiatalon kellett választania családja és saját élete között, mert vallása miatt a kettő nem volt összeegyeztethető. Már alig várom, hogy a hétvégén a rádióban meghallgassam a folytatást, újabb tíz percben.