Határok közt ingázva

Alsójányok

„Fiatal házaspárként felpezsdítették a falu életét, még színjátszó kört is szerveztek. Nem csak rendezték a darabokat: édesanyám varrta a jelmezeket, édesapám pedig a díszletek festette. Akit csak lehetett, fiatalokat, időseket bevontak a színjátszásba. Mindketten meghatározó személyiségek voltak, akikre máig jó szívvel emlékeznek Alsójányokon. Szüleim hivatásának köszönhetően hat évig jártam óvodába úgy, hogy közben részint iskolás is voltam. Az akkori Alsójányoki Magyar Tannyelvű Alapiskola összevont osztályos intézmény volt. Bátyám, Imre még ott kezdett, de mire én iskolaköteles lettem, Somorjára költöztünk.

Az alapiskolás évek

„A legelső iskolai élményem, amely mélyen megmaradt bennem, egy szereplés. A tanévnyitón kiselsősként elénekeltem a Szegény legény vagyok én… kezdetű népdalt. Első tanítóm, Miklós tanító néni szigorú, de következetes pedagógus volt. Az első két év mély nyomot hagyott bennem, és nemcsak azért, mert ő tanította meg velünk a betűvetést, hanem ő volt az is, aki felismerte, hogy ügyesen rajzolok, és gondja volt rá, hogy erősítse ezt a vénámat.

Akkor még nagyon sok gyerek volt Somorján a magyar iskolákban. Annyian voltunk, hogy egy időszakban helyhiány miatt a sajnos már lebontott pionírházban helyeztek el néhány osztályt, köztük a miénket is, s még így is egyik héten délelőtt, a másikon délután folyt a tanítás. A délelőtti iskolába menés nem okozott gondot, mivel a délutánunk szabad maradt, mehettünk focizni, játszani. A délutáni tanítást nem igazán szerettem. Hatodiktól jártam aztán a patinás, az akkori magyar tannyelvű somorjai iskolába, amely ma szlovák iskola. Ezekből az időkből édesapám mondatát tudom felidézni: »Gyere, rokon, felelni« – ő volt ugyanis a kémiatanárom. És az is eszembe jut, hogy akkortájt sajnos nem vettük komolyan a magyar nyelvtant, főleg a helyesírást nem. Sokszor mondtuk, hogy minek tanuljuk, úgyse fogjuk használni. Most már tudom, hogy nagyobb hangsúlyt kell rá fektetni. Sokaknál látom, akikkel írásban tartom a kapcsolatot, hogy gondot okoz számukra a helyesírás. Ahogy Márai Sándor egyik versében írja: »Otthon vagy? Hol vagy ’otthon’? Csak a nyelvben. / Minden más fonák, zavaros, homályos.«”

A gyakorlati tantárgyak közül a munkára való nevelést tartotta nagyon hasznos órának.

„Az iskolához Somorján tartozott egy kisebb kert. Ott kertészkedtünk, mondhatni, gazdálkodtunk: ástunk, kapáltunk, vetettünk, gyomláltunk Husvéth tanító bácsi irányításával. Méhkaptárak is voltak. Megfigyelhettük, hogyan pörgetik ki a mézet. Gyakorlati ügyességeket sajátíthattunk el. A lányok főztek, kézimunkáztak, mi, fiúk a műhelyben a fa- és a fémmegmunkálás alapjaival ismerkedtünk. Hamutartót készítettünk bádogból. Nagy büszkén vittem haza édesapámnak. Az iskolai kirándulások is emlékezetesek voltak. A szlovákiai körutakkal szinte élőben tanulhattuk a földrajzot.”

A gimnáziumban

A somorjai alapiskolából a pozsonyi Képzőművészeti Szakközépiskolába felvételizett, de nem vették fel. „Nagyon rosszulesett az elutasítás, mert úgy éreztem, jól teljesítettem a felvételin. Most viszont már nem bánom, hogy így alakult. Valami miatt így kellett történnie, mert nincsenek véletlenek. A Pozsonyi Duna Utcai Magyar Tannyelvű Gimnáziumba kerültem. Nagyon jó szellemű, a somorjai iskolámhoz képest sokkal összefogottabb, egységesebb intézmény volt. Janda Iván igazgató úr karizmatikus egyéniségként erősen egyben tartotta. Olyan oktató- és nevelőműhelyként működött, amely ösztönzően tudott hatni. Egyetlen példát említenék. Ha egy növendék jó eredményt ért el valamilyen területen, az iskola hangosbemondójában azonnal közzétették a jó hírt. A sikereket az egész közösség sikerének éreztük.”

Az első év kemény volt számára, nagyon nehezen tudott beilleszkedni.

„Részben abból adódott, hogy elkerültem otthonról. Meg kellett szoknom az új környezetet és a másfajta követelményeket. Kezdve az utazással, a korán keléssel, mert ingáztam Somorja és Pozsony között. Két testvérem van, öcsém, Csaba és bátyám, Imre, ők mindketten Somorján érettségiztek. De a szüleim úgy gondolták, próbáljam meg Pozsonyban. Amikor reggel fél hétkor indult a buszom, irigykedve néztem a testvéreimet, ahogy épp átfordultak a másik oldalukra. A hétfők megterhelők és végtelenül hosszúak voltak. Az utolsó buszt csak nagyon nehezen értem el, olyan későn is voltak még óráink. De az utazás kellemetlenségeivel együtt is megérte, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy a Duna utcai gimnáziumba irányítottak.”

Több gimnáziumi pedagógusa is nagy hatással volt rá. Elsők között magyar szakos tanárát, Szkladányi Endrét említi. „Olvasónaplót kellett nála vezetnünk, és én telerajzoltam egy A-4-es füzetet, minden egyes kötelező olvasmányhoz sok-sok illusztrációt készítettem. Őszinte odafigyeléssel ösztönzött, biztatott, hogy folytassam, vegyem komolyan a tehetségem. Pontosan emlékszem rá, mert nagyon jólesett, hogy behívta az igazgató urat is az osztályunkba, mondván, van itt egy elsős, aki kivételesen rajzol. Később rám bízták a faliújságot.”

Dávid Bélát hozza fel következőként, aki kémiát tanított. „Vért izzadtunk nála – meséli. – Elsőben a legsúlyosabb megpróbáltatások számomra a kémiaórák voltak. Volt a tanár úrnak egy fekete keményfedeles vastag füzete, ha azzal jelent meg az órán, és nem hozott magával semmi mást, lefagyott az egész osztály. A fekete füzet dolgozatírást jelentett. Aztán később valahogy »megbarátkoztunk«, ha szabad így fogalmaznom, érdekes »szövetséget« kötöttünk a rajzkészségemnek köszönhetően. Látta, milyen terület foglalkoztat, és mennyire komolyan, ezért mivel szép kézírásom volt, megkért, írjam én a szemléltetőket az írásvetítő fóliára. Búcsúzóul Rembrandt-kötetet kaptam tőle, amelyet a mai napig nagy becsben tartok.”

Iskolaélmény

Somorjai-Kiss Tibor számára harmadikban lezárultak a Duna utcai középiskolás évek. A negyedik osztályt Selmecbányán végezte, ott érettségizett. Abban az időben a kitűnő előmenetelű diákok külföldi szocialista országok felsőoktatási intézményeiben is tanulhattak. Ehhez azonban el kellett tölteni egy kemény előkészítő évet Selmecbányán.

„Édesapám ösztönzésére beadtam jelentkezésemet a Lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolára, így a középiskola utolsó évét szlovák tannyelvű gimnáziumban végeztem. Nehéz év volt! A helyzetet könnyítette valamelyest, hogy az ott tanuló magyar diákokból összetartó, egymást segítő közösség kovácsolódott össze. Kaszás Attilával ültem egy padban. A barátságunk később is megmaradt, egészen hirtelen jött haláláig. Az új környezet különösen nekünk volt nehéz, akik magyar iskolákból érkeztünk, hiszen a földrajztól kezdve a matematikáig mindent szlovákul kellett tanulnunk. Egyik feleletemkor a tanárnő kérdezett valamit. Felnéztem, hogy rendszerezzem gondolataim, mire ő rám szólt: »Tibor, ne fordítsa le a kérdést magyarra, érti azt maga szlovákul is.« Igaza volt. Mert akármelyik magyar gimnáziumból jöttünk is, komoly felkészítést kaptunk. Abszolút mértékben meg tudtunk felelni a követelményeknek. Magabiztos szlováknyelv-tudást sajátítottunk el a magyar iskolákban. Az orosszal voltak csupán nehézségeink. Oroszból a szlovákok előbbre tartottak. Mi, Kaszás Attilával feladatul kaptuk, hogy olvassuk el Dmitrij Furmanov Csapajevét, és kiselőadásban számoljunk be róla. Eleve nehéz olvasmány, mivel a dokumentumregény és a széppróza ötvözete, ráadásul vaskos kötet. Alig bírtunk haladni a cirill betűkkel birkózva. Szlovák társaink segítségével végül sikerült közösen megoldanunk a feladatot. A bemutatón derült az egész osztály.”

Iskolavélemény

A selmecbányai gimnázium elvégzése után Pozsonyban, a Képzőművészeti Főiskolán sikeres felvételit tett, amihez később még hozzáadódott egy német nyelvű meghallgatás Lipcsében. „Sikeresen vettem az akadályokat, ezért Németországban, az akkori NDK-ban folytathattam tanulmányaimat, újfent más nyelven. Nagy adag szorgalom és kitartás kellett hozzá, de megtaláltam az utamat, amelyen soha sem éreztem hátránynak azt, hogy alap- és középszinten magyar iskolákba jártam. Mindenkit arra biztatok, hogy az anyanyelvén tanuljon. A tudás, melyet azon szerzünk, sokkal mélyebben raktározódik el az emlékezetünkben. Több nyelvet is sikerült elsajátítanom, mégis úgy érzem, a legőszintébben, a legérthetőbben, a legtisztábban, a legkörültekintőbb és a legátfogóbb módon magyarul tudom kifejezni magam. Hiszen álmodni is az anyanyelvünkön álmodunk.”

Somorjai-Kiss Tibor grafikusművész

Iskolái

Somorjai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola

Pozsonyi Duna Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium

Lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskola

Díjak

2009 – Különdíj, Nemzetközi Rajz- és Grafikai Biennále, Győr

2005 – Az év grafikája, a Magyar Grafikáért Alapítvány díja

2002 – Munkácsy-díj

1998 – Nagydíj, XIX. Országos Grafikai Biennále, Miskolc

1996 – Mozgó Világ-nívódíj