„Semmitől sem félek annyira, mint a saját ötleteimtől”

Születésnapi beszélgetés Kubička Kucsera Klárával. Idén nyolcvanéves Kubička Kucsera Klára művészettörténész, építészettörténész és -teoretikus, műkritikus, kurátor és muzeológus. Ebből az alkalomból meghitt ünnepségen köszöntötték egykori kollégái, állandó munkatársai, barátai, valamint Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége, a Pozsonyi Magyar Intézet, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Szlovákiai Építészek Társasága. Kubička Kucsera Klára „korántsem egy burokban vagy valami éteri közegben élő-alkotó specialista, hanem egy nyugdíjas éveiben is igencsak éber, nyitott, eleven személyiség, akitől ha kell, nem áll távol az aktivista szerepvállalás sem” – fogalmazott ünnepi köszöntőjében Csanda Máté művészettörténész.

Hogyan érezte magát a szép, meghitt eseményen? Gondolom, nagy megelégedettséggel, hiányérzet nélkül tudott ünnepelni.

Ha bármilyen hiányérzetet említenék, hálátlan volnék életem ez eseményével, az ünnepség szervezőinek nagyvonalúságával, valamint azokkal a meghívott vendégeimmel szemben, akik eljöttek a köszöntésemre. Besztercebányán viszont volt bennem hiányérzet amiatt, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt hirtelen, egyik napról a másikra tűntem el Pozsonyból, otthagyva nagyon sok jó barátot, munkatársat, a magyar és a szlovák kultúra területén inspiráló egyéniséget, akik nélkül nem tudtam volna megvalósítani sem a saját terveimet, elképzeléseimet, sem a közöseket. A születésnapomat ünneplő találkozóval viszont megadatott számomra, hogy találkozhattam velük, és pótolhattam a korábbi mulasztást, személyesen elbúcsúzhattam a barátoktól, volt munkatársaktól, sok kiváló embertől, akikhez szakmailag, emberileg kötődtem. Az utazásaimnak ugyanis, erőm fogytán, már valóban búcsút kell mondanom. Szebb ajándékot nem is kaphattam volna, mint hogy ezzel a nagyon szívélyes összejövetellel pótolhattam, amit pótolnom kellett.

Van-e olyasmi, ami ott nem hangzott el, de szerette volna, ha szó esik róla?

Tulajdonképpen el is hangzott, csak inkább mint elszalasztott lehetőség vagy mint remény, hogy egyszer talán megvalósul. Arra utaltam az ünnepségen, hogy az alkotó és a jóakaratú embereknek meg kellene találniuk egymást, és közösen kellene fellépniük, közös fronton, mert egyenként küzdve elveszünk. Amire gondolok, ott nincs helye a rivalizálásnak és a gáncsoskodásoknak, mert bár mindenkinek más az elhivatottsága, a cél közös!

Hogyan kell élni, dolgozni, hogy nyolcvanéves korában az embert olyan tisztelettel, szeretettel, megbecsüléssel ünnepeljék, ahogy önt ünnepelték?

Azt hiszem, nagyon egyszerű. Előbb adni kell, hogy aztán többet-kevesebbet visszakapjon az ember. Ezen alapul a család, az iskola, a tudásunk átadása, továbbvitele, de még a korrekt üzlet is. Csodás érzés, amikor a viszonzást meg- vagy átélhetjük.

Karrierjének értékelői az ünnepségen kiemelték, hogy több területen számtalan szakmai sikert ért el. Nem ünneprontó akarok lenni, de felmerül a kérdés: a magánéletében nem járt sok lemondással a művészetek melletti tudatos kiállás?

Ezt sose éreztem lemondásnak. Magánéletemnek több szakasza volt. A felnőttkor elején és derekán a munkám és a családom között osztottam meg magamat. Művészemberrel éltem, ezért az együttlétünk is szorosan összeforrt a művészetekkel. A beszélgetéseink a művészetek körül forogtak, együtt tanultunk, fejlődtünk, dolgoztunk. Gyerekeink is így nőttek fel, és folytatták is ezt, bár egy kicsit más területeken. Klára lányunk Budapesten végzett a Kertészeti és Tájrendező Egyetemen, jelenleg Csehországban él. Tamara pszichológus volt, és művészetterápiával is foglalkozott. Péter fiunk építészmérnök. Hozzánk tartozik a mai napig családjával együtt volt férjem első fia is, Víťo Kubička, aki zeneszerző. Életem második szakasza volt a pozsonyi, 1983-tól 1997-ig. Váratlan válásunk után nagy fordulat állt be az életemben. A vereknyei Pentagon munkásszállóban kezdtem el újra. Nagyszerű munkalehetőségeket kaptam Pozsonyban, ezeknek köszönhetően sikerült talpra állnom. Új, ismeretlen energiákkal töltődtem fel, Pozsonypüspökire akkoriban biciklivel jártam, főleg Nagy Jóskáékhoz.

Most, nyolcvanévesen hagy-e elég időt önmagára? Mert sokat és fáradhatatlanul dolgozik jelenleg is.

Bevallom, mindeddig nem juttattam magamnak sok időt. De valójában nagyon szeretem a munkámat, és azt az időt, amit munkával töltök, tulajdonképpen magamnak juttatom. A szakmai kutatás amolyan detektívmunka. Néha évekig tart, mert egy feltáratlan, ismeretlen, de fontos részlet miatt nem lehet befejezni, a nélkül a mozzanat nélkül nem lenne értelme. De most már, érzem, változni fog ez a helyzet, mert a természet törvénye kemény…

Mi szerint, hogyan válogatta meg – ha volt rá mód – azokat az embereket, szakmabelieket, akikkel dolgozott? Mi az, amit mindenképpen fontosnak tartott, hogy meglegyen a másikban?

Az évtizedek alatt a belső hangra is hallgatva megtanultam belelátni az emberekbe, megtanultam megismerni őket. A jó barát és a jó munkatárs sose csapja be a másikat. Nehéz helyzetekben racionális helyzetképet nyújt, hogy együtt tudják keresni a megoldást. Segít, nem fennhéjázó. Valójában lelki testvér. A keze szorításának emlékét és a szeme fényét egész életében magával hordja az ember. De mindez kölcsönös.

Voltak nagy utazásai, köztük India; voltak-e nagy találkozásai?

Ha kitérhetek rá, megemlíteném utolsó nagyobb utazásomat 2007-ből. Szerettem volna személyes tapasztalatokat szerezni az Egyesült Államokból, nem mint turista, hanem mint a mindennapi élet résztvevője. Sikerült. Akkoriban az Alacsony-Tátra egyik szállodájában egy amerikai hölgy tanította a személyzetet angolra. Összebarátkoztunk. Vasárnap délutánonként Besztercebánya utolsó polgári eredetű kávéházában élveztük annak légkörét és kínálatát. Hazautazása után az amerikai hölgy meghívott vendégségbe. Annak idején a Vasárnapban három riportban adtam közre az ottani élményeimet. Az indiánokról írtam, majd a nyugdíjasok elkülönített településeiről, ahol egyetlen unoka sem volt látható. És ha gyalog ment az ember az úton, az autók leálltak mellette, mert annyira szokatlan arrafelé a gyalogos. A lakóházak között nem húzódott kerítés, de a szomszédok mégsem ismerték egymást, és nem is igényelték a közeledést. Szomorúan jöttem haza. De nagy emberekkel utazásaim során és itthon is találkoztam.

Volt-e az életében olyasmi, amit eleve elutasított, bárhogy kérték is rá?

Volt és van. Minden, ami ellensége az Életnek és az Élet minden formájának. Én még a pókot is kiteszem az erkélyre! Most, hogy már van egy kis fogalmunk a világegyetem végtelenségéről és arról, hogy a koronája az élet és az emberi tudat, jobban meg kellene becsülnünk ezeket, és meg kellene akadályozni a pusztításukat.

Soha nem volt olyan időszaka, amikor kiábrándult a művészetekből?

Az emberi kultúra olyan széles körű megnyilvánulásáról van szó, hogy nem szükséges kiábrándulni az egészből. Jogunk van kiábrándulni egyes részeiből, de a többi gazdagítja az életünket, emberségünket.

Volt-e módszere arra, hogyan tegye túl magát kudarcokon, gondokon?

Azt hiszem, nem létezik rá módszer. Nagyon fontos tényező az idő. A csalódások, a veszteségek feldolgozásához különböző tartamú idő kell. De van, amin teljességgel nem segít az idő sem. Ilyen veszteségem fiatalabb lányom halála. Tizenhét éve, hogy elment, de még ma sem léptem túl rajta. Két fia, az ő felnevelésük adta az erőt, a reményt és a hitet, hogy nem ment el nyomtalanul.

Miből merített folyton erőt, hogy ha befejezett egy kutatást, munkát, egy könyvet, belekezdjen egy következő feladat, kihívás megoldásába?

Csalódást fogok okozni a válaszommal. A mai napig alig várom, hogy befejezzem a készülő munkát, mert már erőteljesen tolakszik a következő. Nem tudom, ismeri-e azt a mondásomat, hogy semmitől sem félek annyira, mint a saját ötleteimtől. Mert aztán meg kell valósítani őket.

Az ünnepségen kiemelte, hogy nem lépett be egyetlen pártba sem. Nem származtak ebből hátrányai?

Mivel 1959-ben kezdtem a pályámat, beszéljünk a kommunista pártról. Az volt a filozófiám, hogy valakinek azért dolgoznia is kell. Mindig voltak igazgatók és funkcionáriusok, de a múzeumnak, a műemlékvédelemnek a szakmaiságot kellett elsősorban prezentálnia. Mikor 1959-ben egyetemi társaimmal friss diplomásként távoztunk Pozsonyból, Közép-Szlovákia területén én voltam az egyetlen művészettörténész a lengyel határtól a magyarig, Privigyétől Rozsnyóig. Ma legalább száz művészettörténésze van ennek a területnek. Mindig volt állásom, sőt válogathattam is közöttük. Azt a bizonyos hátrányt csak később éreztem meg. Abban a tudatban »nőttem fel«, hogy mint pártonkívüli sose fogok betölteni vezető állást. 1989 után nem voltam felkészülve az új lehetőségekre, és az új tumultusban nem egészen találtam meg a helyemet. Ezért maradt a megszokott és az általam szeretett munka meg a harmadik szektor.

Besztercebányán, szlovák környezetben él, és járatja a Vasárnapot. Ragaszkodásból?

Elsősorban azért, mert ez az egyetlen bulvármentes hetilap Szlovákiában, és magyar. Minden kedden lesántikálok a postaládához, kézbe veszem. Még találok benne sok ismerős nevet! Érdekel a falvak, városok sorsa. Az, hogyan élnek a ma emberei. A többi hírt meghozza az internet és a televízió.

Milyen terveket szövöget mostanában?

Éppen a napokban mondom le sorban a jövő évre tervezett kiállításokat. A témákon tovább fogok dolgozni, de terminusok nélkül. Egy dologtól azonban még nem tudok megválni, a Hudec-projekttől. Kevesen tudják, hogy Besztercebányának van egy híres szülöttje (persze nem az egyetlen), Hudec László műépítész (1893–1958). A budapesti műegyetem befejezése után önkéntesként bevonult a besztercebányai 64. gyalogos honvédezredhez. További útja a lengyelországi harcok után orosz hadifogságba, majd onnan megszökve Sanghajba vezetett. Mindig haza szeretett volna jönni, de ezt nem adta meg neki a sors. Sanghajban 1947-ig élt, nagyszerű és elismert tervezővé és építésszé vált. Ő építette meg Ázsia első felhőkarcolóját, a Park Hotelt. Szökve a kommunizmus elől 1947-ben Európán keresztül Amerikába költözött, és ott is halt meg 1958-ban. Hamvait azonban kívánsága szerint 1972-ben hazahozták, itt vannak elhelyezve az evangélikus temetőben, a családi kriptában. 2012-ben alapítottuk meg a nevével jelölt Centrumot, háromnyelvű könyvet írtunk róla, mely az ő nyomait keresi mind ebben a városban, mind a nagyvilágban. Most azon dolgozom, hogy itt, Besztercebányán létrejöjjön életművének állandó kiállítása, amely egyben az építészet iránt érdeklődő szakemberek és polgárok találkozóhelyévé is válna. Másfelől szeretnék könyveim, képeim, virágaim és látogatóim között élni, amíg lehet.