Ha lenne két életem… (… de nincs)

Esküvő volt. A menyasszony hófehér ruhájának uszálya tejszínhabként úszott a tükörterem kristálytiszta padozatán, a frakkba öltözött úriemberek ámulattal szemlélték a csodaszép arát. Az asztalon elhelyezett ikebanák és a korlátot díszítő virágfüzérek illata bódító ködként cikázott az estélyi ruhás hölgyek hajkölteményei között. Amikor páran a pohár fenekére néztek, elfajult a helyzet. Egy, a 30-as éveiben járó férfi kért fel táncolni. A kör után közölte velem, rá szeretne gyújtani, menjünk ki az épület elé… Mégse! Ott túl sokan vannak, részegek, nagy a zaj. Menjünk fel inkább a tetőteraszra. Megkínált cigarettával, határozottan elutasítottam. Nekitámaszkodott a falnak. Nyugodt mozdulatokkal, rezzenéstelen arccal pöfékelt. A füst illata kicsit édes, kicsit kesernyés volt. Tudtam, ez nem dohány, hanem marihuána. A kínos csendet végül a fiatalember rekedtes hangja törte meg. Durva lett, logikátlan, összefüggéstelen dolgokat beszélt, azt állította, ártottam neki és a családjának. Ez persze nem igaz, a lakodalomig nem is láttam. Közeledett, nekinyomott a falnak, a szívem a torkomban dobogott… Hirtelen mozdulattal lelökött a nyolcemeletes szálloda tetejéről. Zuhantam és csak zuhantam. Szinte az örökkévalóságig tartott. Földet értem. Érdekes, nem éreztem fájdalmat. Csak feküdtem a földön, annak tudatában, hogy már nem élek. Ekkor meghallottam a Piramis Ha volna két életem című dalát. Hogyan hallhatok, hogyan érezhetek, ha halott vagyok? Vagy a mennyországban volnék? A legreálisabbnak az tűnt, hogy ez a második életem. Ekkor egy ismerős hang szólalt meg: „Miért nem lehet az ébresztőt halkabbra állítani, a testvéred még alszik!”

Tehát csak álmodtam. Máskor az álmaimat ébredés után elfelejtem. Nem foglalkozom velük. De ez most más volt. Iskolába menet még kőre lépni is elfelejtettem, hogy ne feleljek aznap. Állandóan csak ez járt a fejemben. Az unalmas matematikaórán az egyenletek hidegen hagytak – nem mintha máskor annyira lekötnének –, de most Dzsó, a matektanárom hangja oly homályosan és oly távolról szólt, mintha egy pincében lennék, ő meg fönt. Vagy fordítva. Nézőpont kérdése. A számok helyett életem nagy élményei pörögtek előttem. Váltakozva a negatívak és a pozitívak. Eszembe jutott, mi lenne, ha megtörténne az álmom, és halálom után tényleg lehetőséget kapnék egy második életre. Tudnék-e vele mit kezdeni, vagy inkább így teszem fel a kérdést: csinálnék valamit másképpen, mint ebben az életemben? Jó, jó, azon kívül, hogy most nem az órán ülnék.

Még csak 15 éves vagyok, de már rengeteg dolgot fel tudok sorolni, amit másképpen tennék, amit ki lehetett volna próbálni. Mi lett volna, ha egészen pici koromban nem tudok járni. Ha más óvodába megyek… 5–8 évesen rengeteg hobbit kipróbáltam, az agyagozástól kezdve a zongorán át a lovaglásig. Belekezdtem a modern táncba is, de nagyon utáltam, abbahagytam. Később a néptáncban találtam meg az életemet. Hamar felvetődik a pénz kérdése is. Ha visszamehetnénk az időben, és megnézném a lottó nyerőszámait, egészen más életem lehetne, máshol élnék, más emberekkel. A környezetemben történő balesetek egy részét is meg tudtam volna előzni, ha jókor vagyok jó helyen. Ezzel a gondolkodásmóddal nem vagyok egyedül. Azonban eszünkbe kell jutnia annak is, hogy a második életünkben nem biztos, hogy oda születünk, ahol most élünk, egyesek szerint akár állatok is lehetünk. Bekerülhetünk háborús környezetbe, szegénységbe stb. Tegyük fel, megkapjuk a második lehetőséget teljesen máshol, más emberként. Ha olyan bőrszínnel, nemzetiséggel születünk, melyet sokan gyűlölnek? Ha mindennapi üldözésnek vagyunk kitéve, terrornak, bántalmazásnak? Ezekben az esetekben bizony nem válthatjuk valóra nagy terveinket, melyekről úgy gondoljuk, második életünkben lehetőségünk lenne rá.

Ezért azt kell kihasználnunk, amit az Istentől kaptunk, azt a testet, azt az elmét, azokat a lehetőségeket. Van elég, csak meg kell találni.