<p>Pöstyénben nyaraltam, mint tavaly. A híres mankótörő (erős, izmos?) fürdővárosában, kimondottan nekem (<em>-ünk</em>) való, abban a régi ráérős, beszélgetős, a jó békebeli időket idéző hangulatban. Idén nem volt annyira jó az időjárás, hogy végig élvezhettük volna a nyitott strand gyógyító vizét s a nemes iszapot, most sokkal többet andalogtunk, ücsörögtünk hangulatos kis vendéglők hangulatos teraszain.</p>
És egy nap hosszabb túrára adtuk a fejünket, pontosabban a gyógyprocedúrákat még nem igénylő lábunkat. Gyönyörű táj tárult elénk, dombokkal, lankákkal, a lankákon napraforgótáblákkal, amott háziasított (?) legelésző őzekkel, dámszarvasokkal, öblös agg fákkal és kicsi, frissen ültetett még csenevészekkel. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű, emelkedett bennem a dallam, persze, hogy LGT (Barta?, Frenreisz?, Somló?, nem, nem Presser, de?), amikor egy kálváriadomb utolsó stációjához (nekünk első) érkeztünk, egy pléh Krisztus-kereszthez. Krisztus-kereszt az erdőn, ugrott be azonnal (erről beszélek, nyuszó-muszó, ez a magyar iskola!), nem havas ugyan, s nem holdas téli éjszakán, egy átlagos, kellemes mérsékelt nyári napon. S gondoltam, pléh, nem pléh, el nem mulasztom, megemeltem képzeletbeli kalapom. Majd indultunk tovább, lefele a dombon, így az egyes stációk fordított rendben, ám amit láttunk, az cseppet sem. Nem volt rendben. És ezt ilyen finomkodva, vasárnapi csipkés kesztyűs kézzel, nagyon mosott szájjal mondom. Az összes, de mind egytől egyig, még a tájékoztató tábla a legelején is, ripityára törve, nem kidöntve, nem megbökve, zúzva, roncsolva, megsemmisítve. Nincs erről, s ha volna is, nem tudok mit mondani, nem tudok rajta felülemelkedni, függetlenül a tárgyától e vandalizmusnak. Főleg miután vendéglátóink elmondták, most készült nemrég, állították, szentelték, s a képek, melyeket itt tépetten Önök is megnézhetnek, a múlt század harmincas éveiből valók, egészen eddig őrizték a bankai templomban. És hogy minden valószínűség szerint az e keresztutat kezdeményező kántor ellen tiltakoznak így, ő ugyanis még nemrég, hithű kommunistaként állt a templomajtó előtt vasárnaponként, jegyezve s jelentve, ki lépte át a kapuját.
Nincs mentség. Az agy nélküli indulat, az ostobaság dagasztotta erő soha, de soha, de sehol nem kaphat felmentést. Ha tévészékházat zúz, ha Krisztus-keresztet, ha botlatókövet önt be forró szurokkal (fülébe ólmot öntsetek!), nem maradhat annyiban. (Lásd a 12. oldalon!) Akinek a fejéből az érv az öklébe, bakancsába szorult, ha felbátorodik, mi szorulunk.
De mind.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Ha Katalin ilyen beszédeket hallott, valami konokság ébredt benne, s csak azért is elment minden VASÁRNAP az Isten házába.
Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.