Fél évszázad a Vasárnappal: A farnadi hűségesek

Farkaséknál Farnadon belekóstolhattam, milyen lehetett az, amikor régen összejárt a helyi értelmiség. Otthonuk, az egykori református iskola épülete és az árnyas, hűs kert biztosan sok olyan baráti eszmecsere tanúja volt, amelyet a helyi lelkész, tanító és orvos folytatott. Ottjártunkkor a régi idők hangulatát idéztük, emlékeztünk, anekdotáztunk, de főleg a Vasárnapról beszélgettünk a Farkas házaspárral s barátnőjükkel, Imréné Pető Vilmával.

Aki szőlőt vesz, az itt marad

Farkasék gyüttmentek a faluban – ahogy ők mondják. Nagymácsédról kerültek ide, Vágsellye érintésével. Mindketten a galántai gimnáziumban érettségiztek, Lívia asszony szalagavatóján ismerkedtek meg 1967 januárjában. 1968 augusztusában volt az esküvőjük, majd István fogorvosként nemsokára Vágsellyén kapott állást. „Az első közös döntéseink egyike volt, hogy ami magyar újság megjelenik Szlovákiában, azt mind megrendeljük. Így kezdtük olvasni a Vasárnapot is, és máig kitartottunk mellette. A Mátyusföldhöz nem maradtunk ilyen hűségesek: amikor a férjem barátja, az itteni gyermekorvos, Miklós doktor felajánlotta, hogy Farnadra jöhetne fogorvosnak, és orvosi lakást is kaphatnánk, azonnal döntöttünk. Két fiúval érkeztünk ide, a kislányunk, Emese már itt született, ő farnadinak is tartja magát” – meséli Lívia asszony, aki nyugdíjazásáig a helyi községi hivatalban dolgozott. „Mára, negyvennégy év után nagyobb áttekintésem van a falu lakosairól, mint sokaknak, akik itt születtek – mondja nevetve. – Más mentalitásúk az emberek, mint Nagymácsédon: nyugodtabbak, zárkózottabbak, tovább tart, amíg elfogadnak valakit, de aztán az övéiknek tartják. Bennünket a foglalkozásunk is segített abban, hogy megismerjük a helybelieket: férjem a fogorvosi rendelőben találkozott mindenkivel, én a községi hivatalban. Eleinte úgy gondoltuk, hogy néhány évet lehúzunk itt, aztán visszamegyünk a Mátyusföldre. De amikor megvettük ezt a házat és a szőlőültetvényt, végleg eldőlt, hogy maradunk.”

Pedagógus és kultúraszervező

Farkasék első farnadi ismerősei között volt az Imre pedagógus házaspár. A szintén hűséges Vasárnap-olvasó Vilma asszonyt 1959-ben menyecskének hozta a férje, Imre László Farnadra. 1956-ban végzett a pozsonyi pedagógusképzőben, aztán Nagyölvedre került tanítani, ott ismerkedett meg Imre Lászlóval. Évtizedeikig tanítottak a helyi iskolában, munka után pedig a falu kulturális életét szervezték nagy odaadással. Nemzedékeket neveltek a magyar kultúra szeretetére. „Farnad nem volt ismeretlen számomra, mert felső tagozatra akkor még innen is Nagyölvedre jártak a gyerekek, és sokuknál voltam családlátogatáson. Itt valóban tiszteletben tartották a pedagógusokat, én a mai napig így érzem. Akkor nyílt a kilencosztályos iskola. Mire kilencedikesek lettek az akkori ötödikesek, 250 tanulónk volt. Most jó, ha ötvenen vannak, magyar elsős pedig csak kettő lesz szeptemberben. Ennyit változott a falu ötven év alatt” – mondja, és nem csak a mindent megszépítő nosztalgia érződik a szavaiból. Őt még arra készítették fel a pedagógusképzőben, hogy ahová kerül, ott nemcsak tanítónak, hanem kultúraszervezőnek, nevelőnek, példaképnek is kell lennie. „Mi ezt nagyon komolyan vettük: órák után irodalmi esteket, színdarabokat tanítottunk be, énekkart szerveztünk. Számunkra természetes volt, hogy ennek lennie kell, és a falu népe is szívesen vett részt benne” – emlékezik a tanítónő. Olvasásra akkor csak esténként jutott ideje, de férjével ők is kezdettől megrendelői voltak a Vasárnapnak. Ma már családi kincs a lap, két gyermeke és négy unokája is rendszeresen olvassa. „Büszke vagyok rá, hogy mind magyar iskolába jártak, és valamennyien megtalálták helyüket az életben. Kornél fiam Pozsonyban, Anikó lányom Zselízen él a családjával, mindig nálam olvassák a lapot, amikor meglátogatnak. Pozsonyi unokáim nemrég fedezték fel benne, hogy kedvenc fagyizójuk tulajdonosa magyar; mondtam is nekik, hogy ha nem volna ez a magyar újság, ezt sem tudnánk.” 

Toleráns, nyitott közösség

Farkasék három gyermeket neveltek fel, elsőszülött fiuk ma Esztergomban él a családjával. „A lányaik nagyon szeretik Huncutkát, el is vittem nekik a nemezfigurát, miután Farnadon jártak a lap szerkesztői. Gábor fiunk Farnadon lakik a családjával, Emese lányunk pedig itt velünk, a szülői házban. Ő lépett részben az édesapja nyomdokaiba, fogtechnikusnak tanult. Áldozatot kellett hoznia, mert Pozsonyba járt szlovák középiskolába, de helytállt, soha nem kellett szégyenkeznie a magyarsága miatt. Összesen hat unokánk van, ők is mind magyar iskolába jártak” – mondja Lívia asszony, és a férje csak annyit tesz hozzá, hogy ez nem is volt, mert nem lehetett kérdés. Mint ahogy az sem, maradnak-e nyugdíjaskorukban Farnadon, mert ma már itt van az otthonuk, és nemcsak a szőlő, pince, hanem elsősorban az itteni emberek miatt. „Befogadtak, elfogadtak, itt neveltük fel a gyermekeinket, ma már itt van az otthonunk – mondja, hozzáfűzve: a beilleszkedést nagyban segítette, hogy a falu közössége már a hatvanas években is nagyon nyitott, toleráns volt. – Három felekezet – katolikus, református és evangélikus – élt itt békében egymás mellett, nagy művelődési ház épült a községben, és ez lehetővé tette az élénk kulturális életet. Rendszeresen járt ide vendégszerepelni a komáromi színház, környékbeli amatőr csoportok, a farnadiak mindenre fogékonyak voltak. Nagyon hamar összeismerkedtünk a helybeliekkel, összejártunk disznóölésekre, borozgatásokra; valahogy akkortájt mindenre több idő jutott.”

Szeretik, várják a Vasárnapot

Kultúrára természetesen ma is jut idő, a faluban nem múlik el rendezvény sem a fogorvosék, sem Vilma tanító néni nélkül. Azt vallják, a magyar rendezvényeken ott a helyük, mert meg kell tisztelniük érdeklődésükkel azokat, akik fáradtak a szervezéssel. Ha valamelyikük otthonában jönnek össze, ma már inkább csendes beszélgetéssel telik az idő. „Mindig megbeszéljük egymással azt is, mit olvastunk a Vasárnapban. Sokszor mondtuk már, hogy írunk a szerkesztőségbe, de mostanáig nem szántuk rá magunkat, hát most itt az alkalom, hogy elmondjuk, mennyire várjuk a lapot – veszi át a szót Lívia asszony. – Szabadságra is mindig magunkkal visszük. Olyankor már hetekkel az indulás előtt megállom, hogy ne olvassam el, csak ott szedegetem elő a bőrönd aljáról. Gondolkoztam is, amikor jöttek, mit mondjunk, mit szeretünk legjobban benne, de arra jutottam, hogy mindent. Annyira, hogy mindig az előzetessel kezdem az olvasást, mert kíváncsi vagyok, mi lesz a következő számban. Nagyon szeretjük a vezércikket, és mindig elolvassuk a Panaszkönyvet is, habár olykor felháborodunk azon, milyen gyakran kerülnek bajba az emberek saját hiszékenységük, ostobaságuk miatt. A keresztrejtvényt mindig megfejtem, az az enyém. Rendre el is határozom, hogy beküldöm, de még nem került rá sor. Így aztán azt is hiába várom, hogy nyerni fogok” – mondja nevetve a háziasszony. „Az enyém meg a Pincesoron. Várjuk is ide Veres Istvánt, mert a farnadi szőlőhegy is érdemes arra, hogy országszerte megismerjék. Az biztos, hogy aki egyszer megszereti, az nem szabadul innen” – fűzi hozzá bajusza alatt mosolyogva Farkas István. A Vasárnap Farkaséknál szó szerint családi lap, az unokák is szívesen böngészik. Anyák napján a benne megjelent recept alapján sütöttek tortát a nagymamának – majdnem tökéletesre sikerült!

Tanácsot ad, útbaigazít

Vilma asszony szintén gyakran kipróbálja a Vasárnapban megjelent recepteket, bár azt mondja, időnként nem egyszerű beszerezni a hozzávalókat. „Ami itt nem kapható, azt a gyerekeim megveszik, én kipróbálom, aztán ha ízlik nekik, viszik a receptet.” Mivel nem csak testi táplálékkal él az ember, Vilma asszony sem csak a receptest böngészi, legkedvesebb olvasmánya a VasárnapLélek. „Ahogy múlnak felettem az évek, egyre többet tanulmányozom az Egészség mellékletet és az életmódról szóló cikkeket. Sokszor találok a lapban megfontolandó jó tanácsokat. A Naplóban megjelent írásokat is ezért kedvelem, mert útbaigazítanak a világ ügyes-bajos dolgai között. Különösen Hunčík Péter írásait várom, mindig rátapint a lényegre, szókimondó, ugyanakkor bölcsen megengedő; az ember az olvasottak alapján sokszor ráébred arra, mennyi előítélet és tévhit rabjai vagyunk. Mindig van mit tanulnunk a világról, ezt annál jobban tudatosítom, minél idősebb vagyok – mondja a tanító néni, aki már visszavonultan él, de a farnadiak emlékeznek rá, mi mindent tett értük. – 2013-ig, a férjem haláláig vezettem a helyi asszonykórust; idén voltak 45 évesek, engem is köszöntöttek. Nagyon megható volt, mert azt éreztem, hogy értékelik a munkámat” – mondja.

Ma ez már mind emlék, fényképek tucatjai mesélnek a régi ünnepi műsorokról, pionírtáborokról, színielőadásokról, szavalóversenyekről, bálokról. Azóta Farnadon is sokat változott az élet, de a legfontosabb, az azok iránti tisztelet, akik a közösségért dolgoztak, megmaradt. A gyönyörű környezet mellett ez lehet a titka, hogy akárhonnan jött is, ebben a faluban mindenki jól érzi magát.