Elment Kiss József

S akkor ez bizonnyal így volt megírva, a lapnál följebbi régióban, ahol minden hír annak az egyetlennek a felejthető kommentárja. Mindünk nagy Történésze magához szólította a mi szeretett kis termetű történészünket, egyeztetés és határidők előzetes kijelölése nélkül. Látta ugyanis, hogy alapos ember, mindennek utánanéz, mindent kutat, mindenhez hozzáolvas, csak aztán fog neki, de akkor is minden mondata minden szavát megválogatja, és közben azért leszalad a Bibliotheca Hungaricába is egy s másnak utánajárni, egy-két adatnak, adaléknak, sejtett összefüggésnek a nyomára lelni, s még kikölcsönöz néhány kiadványt az Egyetemi Könyvtárból, miközben a legtöbbször meghosszabbítottakból néhányat fájó szívvel visszavisz. Nem jól mondom, ugyanis én láttam ezt így. Azt hogy, mennyire becsülte mindenkori olvasóit, hogy mit értett a „cikkek” elmélyültségén, függetlenül attól, a Fórum Társadalomtudományi Szemlébe vagy az Új Szóba írt. Az olvasó elmélyültségét. Mert maga is olvasó és olvasott ember volt, s nem csak történészként volt tisztában azzal, mit vártak az emberek például a két háború közötti sajtótól, vagy a reformkoritól, vagy a még korábbiaktól: neki aztán tényleg semmi szüksége nem volt az „egyszerű olvasó” vagy a „nulláról indulás” képzetére, hogy legyen mit s kinek írnia. Mind az olvasóhoz, mind a sajtóhoz úgy viszonyult, mint a maguk értékeinek tudatában levőkhöz. Csak az összefüggésekre mutatott rá, a kínálkozó alkalmakban rejlő meggondolásra és továbbgondolásra, az önismeretet visszaigazolásokban és korrekciókban éltető állandó szembesülések lehetőségére.

Aki járt nála, a dolgozószobájában, tudja, járni, lépni lehetett ott a legkevésbé, a lapokból, kivágatokból, jegyzetekből, dossziékból emelt falakkal a lehető legszűkebbre alakított helyiségbe jószerével csak bepillantani. A szoros műhely viszont csak a tényleges munkára való szorítkozás kereteit biztosította, miközben (miközben munkáját végezte) reggeltől estig teljes természetességgel befogta a legtágabban értelmezett világot: rádiót hallgatott (Kossuth, Bartók, magyar adás), minden irodalmi és történeti kerekasztal érdekelte, tévét nézett (a hírműsoroktól kezdve az összes irodalmi és történeti vitát, az összes olyan filmet, melynek irodalom vagy történelem volt az előzménye, függetlenül attól, magyar vagy szlovák csatornán tűzték-e műsorra), eljárt a rendezvényekre...

Nem igazán látom át, mi lesz mindazzal, amit átfogóan csak „hagyomány”-ként szoktunk emlegetni, de ami közelebbről valószínűleg mi, mi is vagyunk, miként és főleg kicsoda fogja elmondani, vagy hol, ami miatt ma érdemes a lehető legfrissebb történésekre vonatkoztatva megírni, eszünkbe idézni például Madáchot vagy Mécs Lászlót, Hodžát vagy Jászit, a Prágai Magyar Hírlapot vagy a Bécsi Naplót, Szalatnait, Dobossyt... Elment Kiss József: hogyan tovább?

-------------------------

Erre idézném annak a kislánynak a döbbenetes példáját, aki azt mondta, VASÁRNAPra ne hozzatok nekem játékot, mert már nem kell. VASÁRNAPra meghalt.

Polcz Alaine – Bitó László: Az utolsó mérföld