<p>Nagypapa, azaz Gazdi. A kutyáimnál betöltött funkcióm nyomán a lányaim úgy döntöttek, hogy maradjak csak az unokáknak is Gazdi. A dolog előzménye az, hogy amikor Frida kutyánk még kisebb volt, úgy bántam vele, pontosabban fogalmazva úgy kényeztettük őt a feleségemmel, hogy egy közeli ismerősünk azt mondta: ő bizony szeretne Hunčíkéknál kutya lenni.</p>
Szóval a lányok azt mondták, ha úgy fogok vigyázni Flórára és Teóra, ahogyan Fridára, akkor nyugodtan lehetek az unokáknak is Gazdi.
Ülök a teraszon, egyik kezemben könyv, és fél szemmel Jonas Jonassont olvasom a százéves emberről, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Olvasás közben többször hangosan felnevetek. Ilyenkor a lányom kiszól a szobából, és figyelmeztet, nehogy felkeltsem Teót, a kisebbik unokámat.
Mert a másik kezemmel a babakocsit ringatom, melyben a kis Teó alszik. És a másik szememmel az ő arcát figyelem. Hirtelen azt veszem észre, hogy az alig egyéves apróság felnevet álmában. Félreteszem a könyvet, és elbűvölten nézem a piciny babaarcot. Aprólékosan áttanulmányozom minden egyes vonását. Szemöldökének ívét, szája alakját, a füle csigavonalát. Eközben azon spekulálok, hogy ennek az apróságnak minden esélye megvan arra, hogy belekóstoljon a következő évszázadba is. Hiszen 2101-ben még „csak” nyolcvanhat éves lesz. Valószínűleg már nyugdíjasként, bár ahogyan a dolgok állását ismerem, ez sem biztos. Lehet, hogy a nyolcvanhatodik születésnapján éppen Földön kívül lesz, mert a gyerekeitől (unokáitól) a nevezetes évforduló alkalmából kap egy beutalót valamelyik közeli bolygó wellnessközpontjába, ahol pontosan úgy tekerik vissza nála az éveket, ahogyan nálunk szokták az emberek visszatekerni a kilométereket az eladásra szánt öreg autón.
No de mi történik vele (és a világgal) az említett századfordulóig? Rápillantok Jonasson könyvére, és az jut az eszembe, hogy Teó (és Flóra) már aligha fogják könyvből olvasni az iskolában a tudnivalókat. Sőt az sem biztos, hogy iskolába fognak járni. Egyetemi éveiket már bizonyosan nem az előadóterem padsoraiban töltik, mert a tudnivalókat havonta fogják megkapni valamilyen kapszula formájában. És a vizsgán már csak azt kell bebizonyítaniuk, hogy rendszeresen bevették a tudáskapszulákat.
De ne szaladjunk előre, mert engem elsősorban az érdekel, hogy nekem mi lesz a szerepem az unokák mellett. Mit tudok nyújtani Teónak és nővérének? Egyáltalán szükségük lesz még rám (ránk, nagyszülőkre)? Tudok nekik valami fontosat adni? Nem történik meg az, ami már a lányaim esetében is előfordult, vagyis hogy valami konkrét dologról (épület, esemény stb.) mesélek nekik, és akkor valamelyikük előkapja az iPadnak nevezett készülékét, hogy kijavítsa a szavaimat. Legutóbb Londonban történt ilyen eset. A Westminsteri apátságban levő „költők sarkáról” meséltem nekik. Kata elővette az elektronikus kütyüjét, és máris pontosabb, részletesebb információkkal rendelkezett, mint én, a nagyokos.
Emlékszem Révész Nagyapára és Nagymamára. Milyen sok fontos és érdekes dologra megtanítottak minket, unokákat! A sütés-főzés titkaira, a horgászat szeretetére, a rendszeres olvasásra és sportolásra, no meg az imádkozásra is ők tanítottak engem. Talán még biciklizni is nagyapától tanultam. És ami a legfontosabb, a szeretet művészetét tőlük sajátítottam el!
Egyes kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a XXI. században megfordul a régi trend. Nem az öregek fogják tanítani a fiatalokat, hanem fordítva. Lehet. Ám remélem, egy adott korig az unokáim igenis figyelni fognak rám. És azt is remélem, hogy lesz számukra mondanivalóm. Az biztos, hogy szeretni fogom őket, és mindent megteszek, hogy ők is szeressenek. Aztán ha elfogyott az én tudásanyagom, majd ők tanítanak engem az új dolgokra. Persze csak akkor, ha lesz hozzá türelmük. És ha nekem is lesz hozzá türelmem.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.