EGY ANGOL KISASSZONY a halál árnyékában

Szinte állandó életveszélyben élt, hol az anglikán egyház akarta kivégeztetni, hol a katolikusok üldözték „eretnekségéért”, Angliában egyszer már a halálos ítéletét is aláírták. Csak egy hajszálon múlt, hogy mégis megmenekült. Ott, ahol naponta arat a halál, az emberek többsége rájön, hogy az állandó rettegésbe csak beleőrülni lehet, és ezért megtanul félelem nélkül élni. Mary Ward nagyon korán megtanulta ezt a leckét. Családja hithű katolikus maradt a katolikusok üldözése alatt is, amely VIII. Henrik uralkodása alatt kezdődött, és nem ért véget a katolikus Stuart Mária fi a, I. Jakab trónra lépése után sem. Mary három közeli rokonát kivégezték, többet rettenetesen megkínoztak, nagyanyját, akinél ötéves korától nevelkedett, tizennégy évig tartották börtönben. Tizenöt éves volt, amikor úgy döntött, apáca lesz. A katolikus zárdákat azonban megszüntették, így ezt az elhatározását nem valósíthatta meg. Reménykedése, hogy a katolikus szellemben nevelkedett Jakab előbb-utóbb engedékenyebbnek mutatkozik a vele egy hiten lévők iránt, 1605-ben végleg szertefoszlott, amikor leleplezték a csalódott katolikusok által szőtt úgynevezett lőpor-összeesküvést. Brutális megtorlások következtek, a pápistákat büntetés terhe alatt a pápát megtagadó hűségeskü letételére kényszerítették, és kizárták a közhivatalokból. Kikosarazott kérő Mary kikosarazta kérőjét, Edward Neville-t, egy korábban rendkívül befolyásos gazdag család tagját, a katolikus párt nagy reménységét, és a következő évben a fl andriai St. Omerba utazott, hogy kolostorba lépjen. 1606-ban az ottani klarisszáknál nyert felvételt laikus nővérként, de nem sokáig maradt náluk. Talán nem tévednek azok az életrajzírói, akik szerint ebben közrejátszhatott, hogy – kolduló rendről lévén szó – naponta alamizsnagyűjtő körútra küldték, és a gondtalan jólétben nevelkedett nemes kisasszony megalázónak tartotta a koldulást. Tény, hogy a saját költségén kolostort alapított, ahol szigorú rendnek engedelmeskedtek az apácák. De őt ez sem elégítette ki. Visszautazott Angliába, és vállalva a közvetítő veszélyes szerepét, titkos találkozókat szervezett katolikus papok és a hívők között. Ez főbenjáró bűnnek számított, halálra is ítélték, de szerencsésen megmenekült. Több, hozzá hasonlóan gondolkodó fi atal lány szegődött hozzá, velük tért vissza Flandriába, és néhány kislánnyal, akiket tanítani szándékoztak. Mert ez volt Mary nagy álma, a lányok tanítása. Meggyőződése volt, hogy a kor nagy kihívásai nemcsak a férfi akra, hanem a nőkre is új feladatokat rónak, és tanulniuk kell, hogy teljesíteni tudják őket. Már ez is sokakból rosszallást váltott ki, az pedig egyenesen megbotránkozást keltett, hogy az angolkisasszonyok – a St. Omer-i népnyelv nevezte el őket így – noha úgy viselkedtek, mint az apácák, szabadon mozogtak a városban. Mary és társai ugyanis a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend szabályait követték, és nem tartották meg a női zárdákban szokásos klauzúrát, állandó elzártságot, amelyet még 1298-ban VIII. Bonifác pápa rendelt el. Mary Ward ezzel ugyanúgy megelőzte a korát, mint egy évszázaddal előtte az első női tanítórend, az orsolyák alapítója, az olasz Angela Merici. Róma nem engedett 1621 októberében gyalog, öt társnője, egy pap és egy szolga kíséretében Rómába indult, hogy kieszközölje a pápánál a rend jóváhagyását. Az ilyen hosszú utazás sok veszéllyel járt. Hogy ki ne rabolják őket, zarándokoknak öltöztek. Két lovuk volt, az egyik a csapat legfáradtabb tagját, a másik a poggyászt vitte. Esőben, hóban napi harmincöt kilométert tettek meg, december 24-én értek Rómába, pénz nélkül, mert az egyik fogadóban minden értéküket ellopták. Négy évet töltöttek az örök városban, a pápa döntésére várva. Ezalatt először Rómában, később Nápolyban és Perugiában nyitottak iskolát. Ki tudja, hogyan alakult volna az angolkisasszonyok sorsa, ha másfél év múlva nem hal meg XV. Gergely. Talán ő, aki a Mary által olyannyira tisztelt Loyolai Ignácot szentté avatta, és elsőként hozott létre kongregációt a missziós munkára (s aki olyan szép szavakkal méltatta a mi Pázmányunk hittérítő és irodalmi munkásságát), megértette volna Mary Ward célkitűzéseit. VIII. Orbán, Lorenzo Bernini nagy mecénása nem tudta megbocsátani a klauzúra megtörését: feloszlatta a szegény gyermekeket is oktató angolkisasszonyok iskoláit, és nekik maguknak is távozniuk kellett Rómából. Mary nem csüggedt. Kíséretével együtt Németország felé vette útját, ahol javában dúlt a harmincéves háború. Münchenben barátságosan fogadta Miksa bajor választófejedelem. Egy szép épületet és pénzt bocsátott rendelkezésükre, hogy taníthassanak. Fél évvel később Mary Bécsbe utazott, ahol II. Ferdinánd császár kegyesen fogadta. Már csak azért is, hogy borsot törjön a Habsburgok ellenében Franciaországot támogató Orbán pápa orra alá. Győztek az áskálódók Ellenségeinek azonban messze ért a kezük, és utánanyúltak. VIII. Orbán bullájában megtiltotta az általa alapított intézmények működését, őt magát pedig bebörtönözte az inkvizíció mint „a szentszék ellen lázadó eretneket”. A börtönben súlyosan megbetegedett, attól kellett tartani, hogy meghal. Társnői minden követ megmozgattak, hogy kiszabadítsák. Ezt kilenc hónap elteltével sikerült elérniük. Megtört egészséggel hagyta el Németországot, végül visszatért hazájába. Ott is halt meg 1645-ben, 60 éves korában. Ha pápai áldás nélkül is, az általa alapított iskolák sikeresen továbbműködtek. A rendet az egyház 1703-ban ismerte el. 1909-ben X. Pius engedélyezte, hogy Mary Ward az angolkisasszonyok alapítójaként szerepeljen. Szentté avatni még II. János Pálnak sem jutott eszébe, pedig ő 1338 embert avatott boldoggá, és 482-t szentté, köztük rendkívül ellentmondásos személyeket is. Úgy látszik, Mary Ward nem csak VIII. Orbán számára volt túl emancipált, akkori szóhasználattal „lázadó”. Nem kis bátorság kellett az olyan kijelentésekhez, mint „az igazságot nem veritas hominisnek, emberi igazságnak hívják, hanem veritas Domininek, isteni igazságnak, amely a nőké ugyanúgy lehet, mint a férfi aké”. Pázmány Péter még Mary Ward életében, 1627-ben Magyarországra hívta az angolkisasszonyokat. Először Pozsonyban nyílt intézetük, de csak hat évig működött. Annál tartósabbnak bizonyult az 1770-ben Mária Terézia által telepített pesti, amelynek sikerességét bizonyítja, hogy ott nyílt meg 1856-ban az első magyar tanítónőképző. A 2003 óta új, Congregatio Jesu nevet viselő, a tanítás mellett karitatív munkát is végző rend 2007 óta működik Szlovákiában, a pozsonyi tartományfőnökség alá tizenhárom ház tartozik az ország különböző pontjain.