Disznótorszag (Elég lett volna levágni egy kutyát)

Felénk a disznóhús a leggyakoribb húsféle, amely az asztalra kerül, így nem igazán figyelünk oda a szagára. Pedig jól megkülönböztethető szaga van az élő meg a halott disznónak is. A baj csak az, hogy a halott disznóé egy időre beleköltözik a termékekbe, amelyek belőle készülnek. Ez lenne a disznótorszag. Nemegyszer szemmel is látható, mert amikor a disznót (ideális esetben egy zúzmarás decemberi napon) kinyitják, belsőségeit pedig kigereblyézik, a tartalmát vesztett test, mint valami terebélyes, hűlő táska, még hosszú percekig pipálja magából a párát, vagyis a disznószagot. A sárga kabátos ember nemegyszer megállapította, hogy ez a szag adja a disznótorszag alapját, gerincét, mint a lecsónak a szalonna. Aztán erre a korpuszra jönnek még az állandó és a díszítő jelzők, mint a katlanfüst, a főzött belsőségek szaga, a meleg vízé, később a borsé, a paprikáé, és a hóé, igen, a hószag, a sáros-véres hó szaga, amely nemez- és gumicsizmák talpain utazva aznap a hátsó konyhába is eltalál, oda, ahol az asszonyok (barátnők, meg a Kati, mert ő mindig kifogja az ilyen munkákat) a belet mossák (slajmolják). Persze ha a hurka meg a többi disznószármazék megjárja a fagyasztót is, ez a disznótorszag nagyrészt eltűnik belőle. A füstölt portékákról nem is beszélve.

Ez egy nedves kor. Nappal vér folyik, éjjel bor – tudtuk meg a torzonborz, fekete bőrkabátos embertől még 1984-ben. Ki tudja, mekkora szerepe lehet ebben a kapillaritásnak, de a sárga kabátos ember megfigyelte, hogy a disznó vérét kifolyató emberi lények (szeretetrészek, untig elégek) valamilyen furcsa logikát követve az állatból eltávozott vörös folyadékot egy másik vörös folyadékkal igyekeznek pótolni, amit saját magukba öntenek. Lehet ez valamilyen metafizikai arány-helyrebillentési igényféle, amely az ember tudatalattijában dolgozik (akár fogunkban az idegen anyag, meg szívünkben a halál), de az sem kizárt, hogy az egész a bozsolé miatt van. Merthogy a beaujolais nemcsak hogy itatja magát, de illene meginni még a gyártás évében, ehhez pedig nemigen találhatni grandiózusabb alkalmat egy disznótornál. A sárga kabátos ember is úgy járt, hogy didergő kezeit jobb híján a kinyitott malacban, a gőzölgő bordák-húsok között volt kénytelen melegíteni, persze csak addig, míg Louis Jadot palackjai el nem kezdtek körözni a társaságban. Az egészben a legjobb ez a körözés volt: megmarkolni a palackok vastag meg a poharak vékony nyakát úgy, hogy közben a szinte még élő zsír az ember ujjára dermedt. Ahogy a pengék a csúszós deszkalapokon közlekedtek, az asztal szélén, néhány pohár alján az az évi kékoportóból kivált borkő ringatózott, közismeretlenebb nevén a kálium-hidrogén-tartarát. Megvolt ugyan a dolognak a szépséghibája, hogy a bőrt nem lehetett kézzel letépni a szalonnáról, mert a pörzsölést reggel nagyon elhamarkodta valaki, muszáj volt tehát késsel. Sokan szentségeltek is, gyerekek, ez nem munka, ilyet még nem láttam, ki volt az a Némaindián, aki ezt pörzsölte. Úgy hozták, sötétben, csak annyit mondtak, hogy mangalica, ráadásul vörös. Vastag bundával, mint három ikeás lábtörlő, a drágább fajtából. A felelősség tehát, bár létezik, büntetőjogilag nem kivezethető, megette a franc, ott vagyunk, ahol a part szakad, megint beleléptünk egy joghézagba, vagy hogy mondják ezt hivatalosan. De legalább a kisebbik katlant is sikerült végre bedurrantani, folytatódhatnak a párhuzamos folyamatok. A pecsenyehúst alig vágták össze, az első tepsi már jön is vissza a sütőből, igen: a malac egyik részét még darabolják, a másikat már eszik. És ha rakhatunk a kolbászhúsba aszalt fügét, a böllér meg lehet szemüveges, akkor talán a késsel bőrözés miatt sem utálnak ki minket ebből a fodros társaságból.

A végére aztán, vagy inkább a közepére, a legtöbben elfáradtak, de olyanok is akadtak, akik már fáradtan jöttek. Elég lett volna, ha levágunk egy kutyát, egyeztek ki a végső tanulságban a bűntársak, aztán ami utána következett, azt már másnap kellett, hogy elmeséljék nekik az asszonyok.