Csillog-villog, mosolyog a fűz…

Kedves Olvasóink! Új sorozatunk, a Kaptafa segítségével havonta egy-egy régi, kihalóban lévő mesterséggel ismerkedhetnek meg. A népi mesterek ma élő utódai, a mesterségek folytatói – kosárfonók, kő- és fafaragók, fazekasok, tímárok, sövénykészítők, hímzőasszonyok… – mesélnek a régi időkről, hagyományokról, munkájuk rejtelmeiről. És talán Önök közül is kedvet kap valaki ahhoz, hogy akár kedvtelésből is beletanuljon őseink foglalkozásaiba

Csillog-villog, mosolyog a fűz…
A vesszőfonás, kosárfonás a múltban az egyik legelterjedtebb népi foglalkozás volt

A kosarak alapanyagául különféle fűzfafélék szolgáltak. Ezek a folyók mentén, mellékágaiknál, a csatornák partján bőségesen megtermettek.
A munka a múltban háziipari jellegű volt, kiegészítő téli tevékenységnek, a megélhetést javító mellékfoglalkozásnak számított. A népi kosárfonók tavasztól őszig a földeken dolgoztak; a kosarakat télen készítették, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek. A mesterség fortélyait a falujukban élő idősebb kosárfonóktól sajátították el. Gyakori volt a családi hagyományozódás, az apától, idősebb testvértől való tanulás. A népi kosárfonók elsősorban családjuk igényeit elégítették ki, de a vesszőből készült különféle használati tárgyakkal ellátták az egész falut, gyakran a környékét is.
A vessző felhasználásának lehetőségei végtelenek. A múltban különböző méretű és formájú kosarak készültek belőle: a termények betakarítására és raktározására szolgáló egy- és kétfüles kosarak, kasok, kar- és kenyérkosarak, mustszűrők, puttonyok, tyúkkosarak és -borítók, varsák (halfogó eszköz), kocsiülések és -kasok. A népi építészet területén pedig a sövényfal, sövénykerítés, a szabadkémények váza, a ház oromzata, a kukoricatároló készült vesszőfonással.

Nincsen kosár vessző nélkül
A legalkalmasabb nyersanyag a fűzfavessző volt. A kosárfonók ezenkívül aranyvesszőt, rekettyét vagy ciglevesszőt, vörösfüzet használtak, kényszerűségből a gyűrűsfa vagy a jegenye arra alkalmas vesszeit is megfonták. Aranyvesszőt azelőtt a házak tájékán, az uradalmakon is termesztettek, nemesítettek. A vesszőnek vékonynak, egyenesnek és hosszúnak kellett lennie, s nagyon fontos volt a rugalmassága: hogy jól hajlítható legyen, könnyen ne törjön.

Vesszőszedés
A kosárfonó több olyan helyet ismert, ahol a megfelelő alapanyag megtermett. Helyes vágással nem ártott a természetnek, a következő éven a levágott helyén bőségesen megtermett az új vessző. Egymaga járt gyűjteni. A vágás eszköze valamikor egy éles kés, görbekés, szőlőmetsző kés, bicska volt. A levágott vesszőt kévékbe kötözte. Madzagot, drótot használt hozzá, régebben azonban a kévét egy hosszabb vessző segítségével, szorító kötést alkalmazva gúzsba kötötte.
Két-három kévét a hátán, nagyobb mennyiséget szekéren szállított haza. A kévéket vízszintesen egymás fölé helyezve a szabad ég vagy fedett szín alatt, veremben elföldelve tárolta, védve a kiszáradástól.

Pucolatlan, fehér és főzött
A népi kosárfonók általában pucolatlan vesszővel dolgoztak, vagyis a vesszőt héjastul fonták meg. A parasztkosarakhoz való pucolatlan vesszőt általában lombhullás után, október végén, november elején szedték. Így helyes tárolással egészen tavaszig megtartotta rugalmasságát. A tapasztalt kosárfonó tudta, hogy a szedéshez csak azután foghat hozzá, hogy a vessző már sárgulni-barnulni kezdett, legalábbis száradásnak indult. A zöld, nyálkás héj helyett vastagabb, fás héjat, kérget kapott.
Fehér- és főzött vesszővel nem minden kosárfonó dolgozott. A fehérvesszőnek való zöldvesszőt augusztus végén éretlenül vágták, ennek a héja könnyen lejött (pucolt vessző). A zöld héj eltávolítása után a vessző fehér színű maradt. A főzötthöz való alapanyagot lombhullás után gyűjtötték. A héjat főzéssel távolították el róla. Az ilyen vessző enyhe barnás, ún. homokszínt kapott.

Gábor bácsi öröksége
A kosárfonás rejtelmeiről Navrátil Gábor gútai kosárfonót kérdeztük. A nyolcvanéves bácsi mindhárom fajta vesszőből a múltban is font és a mai napig fon kosarat. Fáradhatatlanul űzi a mesterséget szinte gyermekkora óta. Szívesen tanítja a gyerekeket és az ifjúságot a fesztiválokon, mesterségbemutatókon. Évekig tanított a gútai magániskolában. A mesterséget édesapjától tanulta, aki több éven át az újvári kosárfonó-szövetkezet elnöke volt.
„Apám télen idehaza készítette a kosarakat, nyáron pedig a földeken dolgozott. Ami elkészült, azt egy kereskedő vitte be Újvárba, de magunk is árultuk, hisz volt kocsink meg lovunk. Apám fölrakta a sok kosarat a szekérre, kivitte a Rétekre, árulta a tanyavilágban és itt benn Gútán is. Abban az időben kosárban tároltunk mindent, meg kellett a betakarításoknál is. Krumplit, zöldséget, gyümölcsöt, szénát, mindent abba szedtünk.
– Gábor bácsi mikor vágja a kosárnak való vesszőt?
„Az attól függ, milyen kosarat akarok fonni. A hajalt vesszőnek (zöldvessző, pucolt vessző) valót már augusztus végén, zölden szedem. Ez még éretlen, de könnyen lejön a haja (héja). Otthon rögtön le kell hajalni (héjazni) még frissiben. Kés segítségével lehúzom a zöld héjat, alatta szép fehér. Mondjuk ezt ződvesszőnek is, mert hát zölden kell szedni, fehérvesszőnek is, mert hajalás után szép fehér a színe. De leginkább hajalt vesszőnek mondjuk, mivel le van hajalva. Belőle készülnek a fehér színű kosaraim: kenyérkosarak, bevásárlókosarak. Manapság már újság- és virágtartókat is fonok fehérvesszőből.
A főzött vesszőhöz ősszel szedem a vesszőt, akkor már érett, és barnás a haja. Ha nyáron szedem, mert elfogyott, akkor a tavalyi vesszőt vágom le. Több órán keresztül főzöm, hogy a haja lejöjjön. Katlanba tüzet rakok, majd belehelyezek egy pléhhordót vízzel. A kévéket állva rakom a hordóba. Forrástól számítva legalább három órát főzöm őket, de néha öt-hat órát is, ha még nehéz hajalni. Ezután hideg vizes kádba teszem, majd a lehúzóvas segítségével lehúzom a héjukat. Tulajdonképpen ez is hajalt vessző, csak a színe más. A nyári hajalt vessző fehér, a főzött világosbarnás.
– Gábor bácsi rengeteg hagyományos kosarat is készít pucolatlan vesszőből, szinte mindent meg tud fonni a tyúkkosártól a varsáig. Ezekhez télen gyűjti az alapanyagot?
„Ha hajalatlanból akarok fonni, igen, azt szintén lombhullás után szedem. Már októberben-novemberben lehet gyűjteni. Addigra a vessző már teljesen megérik. Azért jó tél elején vágni, mert a nyári nedvesség, a nyári erő még benne van. Van, aki többet is szed, és elteszi télire, aztán télen ebből fon. Ha közben túlságosan megszárad, akkor fonás előtt be kell áztatnia.
Én is szedek elegendőt, de csak annyit, amennyit meg tudok fonni. Fölösleges előre sokat szedni. Ha elfogy, én januárban-februárban is kimegyek vágni. Télen aztán fonom a kosarat. Olyankor van időm. De én fonok nyáron is, a ház körüli munkák mellett. Falun mindig kell a kosár, meg nyáron mindenfele meghívnak különböző rendezvényekre, oda is viszem a kosaraimat.
– Miután megszedte a vesszőt, máris nekifoghat a fonásnak?
Hát nem egészen. Fonás előtt a kévét szétbontom, majd a vesszőkről külön-külön lehúzom a száraz leveleket, oldalhajtásokat. Általában csupasz kézzel, de vannak, akik kesztyűt húznak ehhez a munkához. Ha megvagyok a kévével, nekifogok a szétválogatásnak, hogy fonáskor már ne kelljen válogatni vagy keresgélni. A legvastagabbakat külön rakom, belőlük készülnek a fenék- és az oldalkarók. A vastagabb, középszerű vesszőt a fenék körülszegésére és a kosár oldalának, falának megkezdésére használom. A vékonyabból készítem a kosár oldalát és alját, a fenekét. A szétválogatás után a vesszőket a tövüknél (a vastagabb fele) éles késsel kihegyezem, hogy a könnyebben tudjam őket a fonás közé szúrni.
– Hogyan zajlik a kosárfonás?
A fenék elkészítésével kezdem. Először a hosszabb, vastagabb vesszők végéből, a tövéből fenékkarókat vágok. Hosszúságuk adja a fenék átmérőjét. A karókból keresztet készítek. Három karó közepét késsel felhasítom, majd a hasítékokon keresztüldugok további hármat. Két vékony vesszőt hegyivel, a vékonyabbik felével szintén átfűzök a hasítékon, ezekkel körülfonok minden egyes karót. A karók között keresztezem a vesszőket, közben a karókat szét is választom egymástól. Ha elfogy a vessző, pótolom. A feneket leszegem, majd elkezdem fonni a kosár falát. Előbb kihegyezett oldalbordákat szúrok a fenékkarók mellé. Az oldalbordákat is vastagabb vesszőkből készítem. Hat fenékkarós kosár esetén 12 karóvég van, ezért huszonnégy oldalbordát kell készítenem, minden karóvéghez kettőt. Ezeket kihegyezett felükkel beszúrom a karóvégek mellé, majd további három vesszővel folytatom a kosár falának fonását addig, míg a megfelelő magasságot el nem érem. Végül leszegem a kosarat, és elkészítem a fülét.