Csak ezüst?

2012. 5. 20. (Keszegfalva) Noha a jégkorong még azon a minimálisnál is alacsonyabb szinten sem érdekel, mint a foci, a mostani világbajnokság kicsit mégis megérintett. Az, hogy Szlovákia csapata Oroszországgal játszhatott a döntőben, pestiesen szólva, nem semmi. S hogy a végén „csak” ezüstérmesek lettek, egy kicsit sajnálom ugyan, de közben még valahogy büszke is vagyok rá (hogy miért és mire föl, az más kérdés. Erről a kollektív büszkeségről, mint a kollektív bűnösség ellentétéről már többször írtam, de az érzéseit nem irányítja az ember), miközben ilyen gondolataim vannak, hogy „sajnálom őket”. Szőrmenti szurkolásom tehát a kívülálló aktivitása, nem azonosulok (most a tudatalattiról beszélek), de szimpatizálok velük. Miközben lehet, hogy igényt sem tartanak rá. A Susedia című szlovák szappanopera egy jelenete jut az eszembe. László, a magyar szomszéd átmegy szlovák barátjához, akinek az apja éppen valamilyen jégkorongmérkőzést néz a televízióban. László megszólítja:
– Ako hrajú naši?
– Vaši nehrajú – hangzik a lakonikus válasz.
Különben rendkívül rokonszenves a szlovák szurkolótábor, amely feltétel nélkül a szlovák csapat mellett van. Amikor bekerült a legjobb négy közé, a szurkolók részéről a rádióban olyan nyilatkozatokat hallottam, hogy nem baj, ha Szlovákia nem lesz döntős. Készülünk a bronzéremért vívandó mérkőzésre. És most is, miután kikaptak Oroszországtól, ünnepel az ország. Ünnepli az ezüstérmet. Magyarországon ezt legott lógó orral nyugtáznák. Közben egy hír. Egy internetes cseh szurkolói oldalon, miután tegnap (vagy még azelőtt?), az elődöntőben Szlovákia legyőzte Csehország csapatát, a következő szöveg jelent meg: „Modlíme se za leteckou havárii slovenského hokejového týmu.” (Imádkozunk a szlovák jégkorongcsapat repülőszerencsétlenségéért. – A szerk. megj.) Borzasztó.
2012. 5. 22. (Keszegfalva) Mára sikerült az egyébként nem Csehország területén üzemeltetett szervert blokkolni. A mai hírekben viszont részletesebb szövegek is megjelentek, olyanok, amelyek közvetlenül a törlés előtt kerültek fel erre a gusztustalan honlapra: „Klečel jsem hodinu před ikonou Ježiše Krista a říkal si: Božínku na nebíčku, ať Slovákům začnou padat létadla a v létadlech hořet Demitrové. A jako rituální obět musím obětovat život nějakýho Slováka. Takže všichni modlící se, za každou slovenskou rituální obět, spadne slovenské létadlo. Jdeme do toho. Čím víc se budeme modlit, tím míň bude Slováků. Váš věřicí Matěj.” (Egy órán át térdeltem Jézus Krisztus képe előtt, és azt hajtogattam: Istenkém az égben, add, hogy a szlovákokkal potyogjanak le a gépek, és égjenek bennük a Demitrák. És rituális áldozatként fel kell áldoznom valamilyen szlovák életét. Úgyhogy minden imádkozó minden rituális áldozatáért leesik egy szlovák repülő. Rajta hát. Minél többen fogunk imádkozni, annál kevesebb szlovák marad. Hívő Matějotok. – A szerk. megj.) Illetve néhány korábbi: „Myslíte, že Demitrova rodina hoří stejně dobře jako on sám?” (Gondoljátok, hogy Demitra családja ugyanolyan jól ég, mint ő maga? – A szerk megj.), vagy „Když jsem poprvé slyšel o havárii ruského létadla a smrti českých hokejistů, byl jsem velmi smuten. Ale pak přišla dobrá zpráva. Vzali sebou jednoho hornouhra… (Hrabě T.)” (Mikor először hallottam az orosz repülőszerencsétlenségről és a cseh jégkorongozók haláláról, nagyon szomorú voltam. De aztán jött a jó hír. Magukkal vittek egy felvidékit is… – a szerk. megj.). Leszámítva, hogy az egészben lehet némi internetes konkurenciaharc, mégis megtörténhetett, s valahol rettenetesen elszomorító és érthetetlen. Ha mindez magyar–szlovák összefüggésben esik meg, azt mondom, jó (nem jó, de ez van), hogy szóval az „ezeréves elnyomás”, majd az azt követő, lassan egy évszázados „viszontelnyomás” fölhalmozhatott annyi személyes sérelmet, elfojtott indulatot (bármelyik oldalon), ami aztán a végén ily módon nyilvánul meg. No de egy csehnek mi baja lehet a szlovákokkal? Olyannyira, hogy még csak szlováknak sem mondja őket, hanem hornouhornak, felvidékinek?! A magyar kolonizációs szemlélet nyugat felől, cseh szemmel nézve. Milyen sérelmeket kellett elszenvednie, hogy ennyire ne bírjon valaki az érzelmeivel, indulataival? Nem értem.
A másik, ami eszembe jut, az internetnek ez az arctalansága. Sokszor ugyanolyan, kapucni alá bújt, sállal eltakart arcú futballhuligánok randalíroznak a világhálón, mint a nagyvárosok utcáin kukákat felborogatva, autókat felgyújtva. Az egyes kommentelős rovatokban nem saját név alatt mondanak bátor véleményt, internetes honlapokat álnév alatt, más országokból üzemeltetnek (lásd Kuruc-info), szintén halált megvető bátorsággal. A hősök. A gerinctelen névtelen levélírók leszármazottai ők, azoké, akik annak idején Velencében küldtek akár halálba névtelen leveleikkel ártatlanokat, azoké, akik a náci vagy kommunista diktatúrák alatt jelentettek föl embereket, s juttattak börtönbe, koncentrációs táborba, a halálba. Lényegében ugyanazt csinálják ezek is, csak még nagyobb hatékonysággal, még több nyilvánosságot kapva, miközben nagyobb biztonságban vannak, mint középkori vagy huszadik századi eleik.