„Csak a szülőföldjén lehet az ember önmaga”

Ha szakterületén, esetleg egyetemi tanulmányainak színhelyén, Prágában marad, ma talán egy nagy nemzetközi céget igazgatna. Ő azonban a szülőföldet, majd a köz szolgálatát választotta. Kötelességének érezte, hogy hazajöjjön, majd amikor úgy alakult az élete, azt is kihívásnak tekintette, hogy tudását az MKPban kamatoztassa. Farkas Ivánnal, a párt országos tanácsának elnökével és feleségével, Farkas Beáta szemorvossal életútjukról beszélgettünk.

Gyerekkorát Párkányban töltötte, néhány lépésre és mégis nagyon távol Magyarországtól. Mennyire befolyásolta ez a határvárosi lét a gondolkodását?
F. I.: – Annyiban biztosan, hogy Magyarország felé is tekintettünk, az ottani folyamatokat is mindig fi gyeltük. A nyolcvanas évek elején ott már kezdtek szerveződni az ellenzéki mozgalmak. Ez engem középiskolásként még nem nagyon érintett meg, épphogy tudomásul vettem. Csak akkor tudatosult bennem, milyen fontos dolgok történtek a szomszédban, amikor Prágába kerültem az egyetemre, és ott mindenki a magyarországi változásokról beszélt.

Vagyis az ön esetében is beigazolódott a mondás, hogy az ember minél távolabb kerül a hazájától, annál tisztábban látja az ottani folyamatokat.
F. I.: – Ez már csak azért is így volt, mert a Prágában tanuló szlovákiai magyar fi atalok nagyon összetartottak. Együtt töltöttük a hétvégéket az Ady Endre Diákklubban, sokat beszélgettünk, és a német gyökerekből táplálkozó cseh kultúrát is volt alkalmunk megismerni. Ennek tükrében árnyaltabban láttuk mindazt, ami Magyarországon vagy a szlovákiai magyar közösségben történt.

A csehek tudták hova tenni a szlovákiai magyar diákokat?
F. I.: – Eltartott egy ideig, amíg megmagyaráztuk nekik, hogy nem lépjük át a határt, amikor hazamegyünk, mert ugyanabban az országban élünk, mint ők. A cseh iskolákban 1989 előtt nem tanították, hogy Csehszlovákiában magyarok is élnek. Érdekes módon a magyar diákok Csehországban nem szlovákul beszéltek, hanem rögtön csehre váltottak – ebben biztosan volt valami tudatalatti védekezés, hogy bennünket ne keverjenek össze a szlovákokkal. Egyébként nacionalizmust nem tapasztaltam, és amennyire össze tudom hasonlítani a dolgot, az egyetemen is szabadabb volt a légkör, mint Szlovákiában. Ezért is döntöttem úgy az érettségi után, hogy a Cseh Műszaki Egyetemre jelentkezem. A szakot illetően nem volt sok választásom, mert 1984-ben Szlovákiából csak közgazdasági és vállalatvezetési szakra vettek fel diákokat. Szerencsére bekerültem, és életem legmeghatározóbb időszaka volt a Prágában töltött öt év.

Nyolcvanhat-nyolcvanhét táján azért már Csehországban is eléggé rendszerellenes volt a hangulat. Mit érzékelt ebből?
F. I.: – Akkor már minden nemzeti ünnepen ott voltak a Vencel-téren az ellenzéki mozgalmak képviselői. Természetesen mi is kijártunk, nagyon érdekelt a dolog, mert éreztük, hogy eresztékeiben recseg-ropog a rendszer. A végkifejletet a hadseregben éltem meg, és rendkívül tanulságos volt megfi gyelni egyes emberek színeváltozását. Ez a mai napig komoly mementó számomra.

Annak ellenére, hogy a felesége Párkány szomszédságából, Muzsláról származik, Prágában ismerkedtek meg. Nem merült fel, hogy az egyetem elvégzése után a sokkal nagyobb lehetőségekkel kecsegtető cseh fővárosban maradnak?
F. I.: – Én egy percig sem haboztam, tudtam, hogy kötelességünk hazajönni. Akkor már fontolgattuk a házasságot, és nagyon fontos érv volt, hogy ha gyerekünk születik, az Prágában nem járhat magyar iskolába, és a szülők sem lesznek ott, hogy segítsenek. Örülünk, hogy így döntöttünk, mert azok, akik ott maradtak, valami furcsa kettősségben élnek. Ott építettek karriert, de idegenek maradtak, itt viszont, ahová a szívük húzza őket, mindent nulláról kellene kezdeniük. Érdekes, hogy a kilencvenes évekig szinte mindenki hazajött, azóta pedig a többség ott marad – ebben szerepe van az érvényesülésnek, az ország kettéválásának és a hazai politikai folyamatoknak is. Komoly dilemma ez, én mégis azt mondom, hogy haza kell jönni, mert csak a szülőföldjén és az anyanyelvén lehet az ember önmaga.

Egy kialakult életformát valóban nehéz otthagyni, önöknek viszont a csehországi tanulmányok után kellett itthon beilleszkedniük, és ez sem lehetett egyszerű.
F. I.: – Egy mezőgazdasági szövetkezetben közgazdász-informatikusként kezdtem, aztán egy svájci informatikai cégnél dolgoztam Pozsonyban, és ott a közgazdásztól a vezérigazgatóig végigjártam a vállalati ranglétrát. Hasznos hat év volt, mert rájöttem arra, hogy ha az ember nem tulajdonosa a cégnek, akkor vezérigazgatóként is kiszolgáltatott. Ezért hagytam ott az egészet, és családi vállalatot alapítottunk édesapámmal és az öcsémmel. Az 1998- as választások után kaptam ajánlatot az Érsekújvári Járási Hivatal pénzügyi főosztályvezetőjének posztjára. Jól meggondoltam, mit vállalok; végül azért mondtam igent, mert a közszférában még nem dolgoztam. Komoly harcokat vívtam ott az oktatási osztály vezetőjével a magyar iskolák fi nanszírozásáért, és tulajdonképpen ezzel kezdődött a politikai pályafutásom.

 Szemorvosként egyértelműbb lehetett a pályakezdet. Miért pont ezt a szakot választotta?
F. B.: – Általános orvosi szakon végeztem a Károly Egyetemen, belgyógyász vagy szemész szerettem volna lenni. Az érsekújvári kórházba a szemészeti osztályra vettek fel, és ma már örülök ennek, mert a szemészet kicsit belgyógyászat, kicsit sebészet, és kicsit pszichológia is. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre, és én hozzátenném, hogy a testé is, mert sok betegséget megmutat, és rá is hatnak a szervezetben zajló folyamatok. Sajnos, sokáig mellőzött területe volt ez a gyógyításnak, de ma már egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak neki az orvosok és a páciensek is.

Aktív politikus nyilván abból lesz, akit addig is érdekelt a politika. Nagy különbséget tapasztalt aközött, amit kívülről, majd amit belülről látott?
F. I.: – Belülről minden sokkal árnyaltabb, bonyolultabb, nagyon törékeny erőviszonyoktól függ, de szakértelemmel, diplomáciai érzékkel sokat el lehet érni. Ez nem világmegváltás, hanem rengeteg, gyakran észrevétlen hangyamunka, és ritka szerencse is kell ahhoz, hogy az embernek összejöjjön egy-egy igazán nagy dobás. Ilyen értelemben illúzióvesztéssel is jár a dolog, mert egy idő után mindenki ráébred, hogy egyedül a legjobb akarattal sem tudja elérni azt, ami a választóinak az érdeke. Ezért kell ehhez a munkához rengeteg türelem, kitartás és csapatszellem, de második megbízatási időszakom közepén ki merem mondani, hogy a rendszeres munka mindig meghozza az eredményét.

 Ön mikor gondolta először, hogy »igen, ez sikerült, ezért megérte«?
F. I.: – Legutóbb amikor megüzentük a KDH-nak, hogy Iveta Radičovát támogatjuk a köztársasági elnöki posztra, és ha ők is ezt tennék, az egész ellenzék jelöltje lehetne. Ez bejött, de a legnagyobb sikerélményem az volt, amikor Párkányban létrehoztuk a körzeti hivatalt, és így a régiót majdnem járási szintre emeltük. Minden politikus kissé lokálpatrióta, ez azonban parlamenti képviselőként nem egyszerű. Előfordul, hogy a regionális és az országos érdekek szemben állnak egymással, de igyekszem fokozottan fi gyelni az országnak erre a részére is. Még a politikusi pályám előtt Muzslán a Jövő 2000 Alapítvány kuratóriumának elnöke voltam. Az alapítvány a magyar oktatás és kultúra támogatását tűzte ki célul, és később regionális alappá nőtte ki magát. Ma is jól működik, és bár tevékenységében már nem elnökként veszek részt, büszke vagyok rá.

Az MKP Országos Tanácsának elnöke. A párthierarchiában ez a harmadik legmagasabb poszt. Két-három év múlva hol szeretné látni magát?
F. I.: – Szeretnék előrelépni a gazdaság, a pénzügyek, a régiófejlesztés és az Európai Uniós pályázási lehetőségek terén. Azt hiszem, politikusként a legtöbb, amit elérhet egy ember, hogy egy adott szakterülettel azonosítják, és adnak a véleményére.

A család életét mennyire változtatta meg a politikai szerepvállalás?
F. B.: – Kötelességemnek érzem támogatni a férjemet, hiszen mindannyiunkért dolgozik, és ő is mindenben támogatott, amikor saját rendelőt nyitottam. Igaz, hogy kevés időt tölthetünk együtt, a családi programszervezés nem egyszerű, de cégvezetőként vagy vállalkozóként sem töltene itthon több időt. Akarat és fontossági sorrend kérdése az egész. Most, hogy a fi unk, Péter csak vasárnap délutánonként jár haza az esztergomi ferences gimnáziumból, mindketten azon vagyunk, hogy ezt a néhány órát vele tölthessük.

Akkor abban követte a szülői példát, hogy külföldön tanul?
F. I.: – Ő választotta a ferences gimnáziumot, és látjuk, hogy jó hatással van rá ez a szigorú, régi rendet követő, bentlakásos tanintézmény, mert nemcsak oktat, alázatra, alkalmazkodásra, mások iránti tiszteletre is nevel. Mi azonban ragaszkodtunk hozzá, hogy egyéni tanulmányi program keretében végezze el a komáromi Selye János Gimnáziumot, és szlovák nyelvből is érettségizzen le. Úgy neveltük, hogy bárhová viszi a sors, vissza kell jönnie ide, és reméljük, ebben is követi majd a példánkat.