Barnulás, tavasszal

Megint dübörögnek a bakancsosok. Látni, ahogy tejfelesszájú tacskók legálisan viselt fegyverrel grasszálnak fel s alá, még alkalmasint a parlamentben is. Ehhez ráadásként a magukkal valamit kezdeni nem tudók régen kikopott és rossz emlékű jelvényekre, jelképekre hajazó vállpántokkal, jelképekkel felcicomázott, barna, terepszín egyenruhákba bújnak, és menetelnek, gyakorlatozgatnak. Jelszavakat találnak ki, erőt demonstrálnak, rendíthetetlennek tűnő képpel állnak ki agyament eszméiket megfellebbezhetetlennek kikiáltva. Mert ők magukat többnek, jobbnak gondolják. Kiemeltnek, feljebbvalónak érzik magukat, csak azért, mert a nácizmus hívei. Menetelgetnek, fel s alá, fővárosban és roma telepen, meg kitöréstúrán. Most még állítólag csak a testmozgás kedvéért. Az, hogy az aszfalthoz vert bakancsok dörrenése közt milyen gondolatok keringenek a fejükben, szerintük ki a nemzet, a nép ellensége (értsd az ő nemzetüket, az ő népüket), azt azért már lassan sejteni lehet. Én sejtem, hogy ellenség vagyok, leszek nekik, amíg csak élek. Persze, megpróbálhatnak elpusztítani, megfélemlíteni.

Miért is vagyok ellensége ennek a barnulásnak? Mert pacifista vagyok, mert ellenzem, gyűlölöm azt, ami militáns, ami életellenes. Ellenség leszek, mert elfogadó vagyok, én tisztelem másnak a nyelvét, szokását, vallását, bőrszínét, nemi orientációját. Tisztelem azokat, akik nem gyaláznak meg senkit nemzeti, vallási, emberi hovatartozása miatt. Azt is megengedem, nem értünk egyet, nem teljes a nézetazonosság. Ellenség leszek ennek a barna csürhének, mert a humánum vezet, s nem az ő übermensch kivagyiságuk. S nekem ellenségnek kell lennem, ha ők így léteznek. Amíg léteznek.

Figyelj csak rám, embertárs, kortársam a 21. század megbolondult Európájának közepén. Figyelj, jó volna, ha meghallgatnál. Már csak azért is, mert a történelemnek, a közelmúltnak élő tanúi még itt vannak, ha el akarják is őket hallgattatni, még ha meg akarják is a tanúságtételüket hamisítani. Ők átélték, megélték, túlélték a borzalmat! Szóval, vigyázz a jelekre, embertárs, kortársam. Mert úgy néz ki, jönnek a kijelölők megint. Ma, mondjuk, még csak azért jelölnek meg, mert szerintük barnább a bőröd, és nem elég világos színű a hajad meg a szemed. Lehet, holnap már azért visznek el, mert más a hited, nem pontosan annak az új titánnak, fétisnek, mammonnak vagy híve, akit ők emeltek Jézus helyére. Aztán az is lehet, holnapután úgy kerülhetsz, olyan váratlanul raknak be egy gettóba, hogy észre sem vetted. Pedig nem is tudod igazán, mi a bajuk veled. Bár azt tudod, hogy te másképpen, más nyelven beszélsz. Nem úgy, mint ők. Aztán eljöhet az idő, amikor már azért falhoz, gödör szélére állíthatnak, mert másképpen gondolkodsz, mint ők. Toleráns emberi módon, igaz és valódi értékeket vallva. Ne feledd, te még ember vagy! Ha ezt, emberséged, a szeretet istenének földi, mulandó hasonmásságát megtagadod, akkor közéjük állsz, hozzájuk hasonló leszel. Emberséged elveszik. Ha félsz, ha sunyítasz, ha cinkosként vigyorogsz, ha nem tagadod meg ezt a felbuggyanó barna, mindent bemocskoló eszmét, s hallgatásoddal, passzivitásoddal tovább engeded fejlődni, kibontakozni a neofasizmust, akkor ne csodálkozz majd, ha te is barna egyenruhás, arctalan, elkorcsosult, embertelen tömegben ordítozó szellemi hulladék leszel. Neked én örök ellenséged leszek.

Hagyjuk most ezt. A gonosz ijesztgetésére ébredned nem kell. Hallgasd a madarakat. Ordít a hajnali liget, ezer hangon imádja a kelő napot. Nincs olyan ruha, mint a liliomé, nincs olyan hangszer, mint rigó torka, fülemüle csőre. Káprázatosabb takaró sincs tavaszi rétnél. Az elfogyó sötét, a bíborló keleti ég mindenért kárpótol. Ne félj! Talán jó lesz minden. A tavasz bizonyos. Friss szelekkel sepri el a tél szemetjét, becsukott szemhéjon át is melegít a nap. A bizalom, a biztatás maradt, nem szabad félni. Az a legnagyobb bűn. Csak bízni szabad. Azért mindig jutalom jár. Robban zöldbe a táj.