Az utolsó római császár

Bár életkedvét őrzi még, filmeket már nem rendez. Mesébe illő ingatlanját Olaszország legszebb tengerparti részén, az Amalfi közelében lévő Li Galli szigetek egyikén évekkel ezelőtt eladta. Pedig a Villa Bianca kertes lakosztályában kebelbéli barátnője, minden idők legtehetségesebb operaénekesnője, Maria Callas is gyakran megpihent. Franco Zeffirelli, a Cinecittà legendás császára nyolcvannyolc éves.

Egyedül az operarendezésekről nem mondott még le. Pontosabban: régi rendezéseinek felújításáról. Az opera mindig is szívügye volt. Első számú kedvtelése. A műfaj iránti kiapadhatatlan rajongását édesanyjától örökölte.
„Szüleim sosem éltek együtt – mesélte Karlovy Vary fesztiválján. – Apám gazdag textilkereskedőként járta a világot, s ahogy a tengerészekről mondják, hogy minden kikötőben van valakijük, apám sem ismerte a hűség fogalmát. Anyám egyszeri kaland maradt az életében. Magába bolondította, megszerezte, aztán gyorsan továbbállt. Házasságról szó sem volt köztük, így születtem meg 1923 telén Firenzében. Hatévesen már árva voltam: hirtelen meghalt az édesanyám. Operaénekesnő volt, a hangjára még most is emlékszem. Zenei iskoláztatásomat a nagybátyám vállalta magára, operába is ő vitt el először Veronában. Verdi Aidája és az egyiptomi díszletek láttán határoztam el, hogy operarendező leszek, de hosszú volt az út, amíg odáig eljutottam. Anyám halála után, apám közbenjárására, a firenzei angol kolónia idős hölgyei vettek pártfogásukba, példamutató gondoskodással neveltek. Helyes kisfiú voltam, s talán okos is, ezért gyorsan megszerettek. Életemnek ezt a szakaszát filmre is vittem: a Tea Mussolinival erről szól.”
Operarendezés helyett építészetet tanult a firenzei egyetemen. Elsősorban azért, mert vonzották az olyan építmények, mint a Colosseum vagy a veronai aréna. Huszonkét évesen megbabonázva állt az ősi falak előtt, mintha csak érezte volna, hogy egyszer még köze lesz ezekhez a helyszínekhez. Előbb azonban prózai előadásokat hozott létre, még az egyetemen. Ott figyelt fel átfogó tehetségére, fejlett szépérzékére Luchino Visconti, akit valósággal elvarázsolt a rendkívüli tudású pályakezdő fiatalember. Nem egy filmjébe őt nevezte ki első asszisztensének. Segédrendezőként az ifjú Zeffirelli olyan alkotókkal is dolgozott, mint Vittorio de Sica vagy Roberto Rossellini. A szakma fortélyait, mesterfogásait ettől a triumvirátustól tanulta meg. S mivel a nagy operákat ugyanúgy csodálta, mint a festői toszkán tájat, a misztérium és a valóság találkozását kereste mindenben. Visconti pártfogoltjából és lázasan szeretett barátjából előbb díszlet- és jelmeztervező lett Rómában (az általa megálmodott kosztümökből most láthatunk pár darabot Pozsonyban, a Kulturális Minisztérium kiállítótermében), majd 1953-ban operarendezőként is bemutatkozott. Öt évvel később már Maria Callast instruálta a Traviata címszerepében, 1960-ban pedig a Rómeó és Júlia rendezésével írt színháztörténetet a londoni Old Vicben, a Shakespeare-színjátszás fellegvárában. Callasszal a Normát, a Toscát, a Lammermoori Luciát is színre vitte, legendás alakjának pedig egy játék- és egy dokumentumfilmben állított emléket.
„A tehetségemet Luchino ismerte fel, de nem kívánta, hogy szolgai módon kövessem őt. Hagyta, hogy magamra találjak, sőt biztatott, hogy lépjek külön utakra, legyek eredeti, menjek abba az irányba, amelyet a magaménak látok. Maria Callashoz egészen másfajta barátság fűzött. Nőt nem igazán engedett közel magához, nem bírta elviselni, ha valaki szebb vagy valamiben jobb volt nála. Mellettem ilyen értelemben sosem érezte veszélyben magát. Szerelem sem szövődhetett köztünk. Erre egyikünk sem vágyott. A férfi-nő vonzalmat mindketten kizártuk a kapcsolatunkból, ezért is tudtunk olyan bizalmas barátságban élni egymással.”
Filmrendezőként A makrancos hölgy hozta meg számára a világsikert. Elizabeth Taylor fergeteges alakításában nemcsak Richard Burtonnek – Zeffirellinek is oroszlánrésze volt. Kezelni tudta a hollywoodi dívát, irányítani, vezetni. Ő pedig figyelt rá, minden észrevételét elfogadta. A Rómeó és Júlia filmváltozatával ugyancsak drága ékkövet adott a világnak. Leonard Whiting és Olivia Hussey felfedezésével minden idők legeszményibb párosát vitte a mozivászonra. A madarakkal beszélgető, nevétől és utolsó ruhadarabjától is megszabaduló Assisi Szent Ferenc életét a Napfivér, Holdnővérben dolgozta fel, a fiatalok körében ismét osztatlan sikert aratva.
„Vallási kérdések nem nagyon foglalkoztattak a Napfivér, Holdnővér előtt – tárta fel személyes dolgait –, de egyszer, egy autóbaleset után, amely majdnem végzetes kimenetelű volt, a kórházi ágyon feküdtem, s megjelent előttem a halál angyala. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy mélyen átgondoljam addigi életem, magamba forduljak, és elkezdjem megvizsgálni a hitemet. Ennek eredménye A názáreti Jézus is, amelyet közvetlenül a Napfivér, Holdnővér után forgattam, majd a Három fivér, amely ez utóbbi szabad folytatása, és minden bizonnyal pályám utolsó filmje.”
Franco Zeffirelli, az olasz mozi legidősebb császára úgy érzi: mindent elmondott már, amit közölni akart a világgal. Terveket nem szövöget, nagyobb utakra nem vállalkozik már. Milánóba, Genovába ugyan még elmegy egy-egy operája felújítására, de a legjobban a római operaházban érzi magát, hiszen ott lakik a közelében. Egyetlen vágya maradt csupán: összművészeti központot létrehozni az olasz fővárosban, ahová a világ különböző pontjairól érkeznének tehetséges fiatalok. Ott tanulhatnának színészetet, rendezést, operatőri munkát, díszlet- és jelmeztervezést.
„Két nevelt fiamra majd a villámat hagyom, de a könyvtáramat és az archívumomat a növendékek kapják. Ezt már eldöntöttem. S ha majd meghívnak, boldogan megyek, és a tudásommal is segítem őket. Ott ülök majd köztük a tolószékben, és csak mesélek, mesélek, mesélek. Ameddig a Teremtő engedi.”