„...az piszok sok munka”

Vihar söpört végig kisvárosunkon és a szomszédos falvakon. Tehát nem egészen helyi, inkább regionális jellegű égi támadás. Átláthatatlan, kavargó jeges esőzuhataggal jött hirtelen, bár látni lehetett, ahogy az estébe hajló alkonyati órán nyugat, mondhatnám úgy is, Pozsony felől közelednek a sötét fellegek hosszan elnyúló zárt alakzatban. A még fel nem számolt kertekben elverte a növényzetet, a balkonokon a virágokat, már ahol vannak még virágok, fákat döntött ki, házakon ütött lyukat. De legalább most néhány napig nem kell öntözni a még kertnek használt kertekben, annyi csapadék ömlött alá a tíz percig sem tartó csapással. Mert abban azért hinni kell, hogy feltápászkodik, talpra áll a kukorica. A napfény hamar felemeli a paradicsom, sárgarépa, krumpli szárát is, leveleikkel együtt kiemeli mind a rájuk vert földből. A sebet kapott fiatal szőlőfürtökön, fák gyümölcsein nem lehet segíteni, legfeljebb némelyikük így fog beérni, egy rossz pillanat következményének emlékfoltjával a testén.
A határban, ahol nincsenek házak, kerítések, falak, nagyobb pusztítást végzett a vihar, passzív ellenállásba sem ütközvén, talán még élvezte is, amit művel frontálisan vagy éppen oszlopokba rendezett sorokban rohamozva. A gazdákat letaglózta a földjeiken, gyümölcsöseikben másnap eléjük táruló látvány. Hetek óta ismételgették, kéne már az eső. Főként öntözőrendszerek híján, melyek a rendszerváltás után szőrén-szálán eltűntek, felszabdalták, széthordták őket a szövetkezetek és állami gazdaságok zömével együtt, melyek akkoriban már képesek voltak az ország önellátásáról gondoskodni. Lehetett volna másképp rendezni az egészet, de hagyjuk a feltételes módot, minden módot, s a politikát, eső után köpönyeg. Különben is, ma már mindez senkit nem érdekel, és ha érdekelne is, ugyan mi történne, s azt sem gondolom, hogy a család önellátását segítő kisebb háztáji gazdaságokat tömegesen újra fel lehetne támasztani. A még létező kerteknek sem jósolok hosszú életet. Sehol a közelükben egy gyerek, aki kivenné a nagypapa, nagymama kezéből a kapát, és folytatná a kukoricasorokban a gyom irtását, a talaj lazítását. Hogy a hagyományt is?! Felejtsük el. A vidéki élet frontján az utánpótlás évszázados szerepét betölteni hivatott ifjú sereg, tisztelet a kivételnek, nemhogy szerszám után nem nyúl, de a meggyért, barackért, málnáért sem nyitja ki a kertkaput – bezzeg ha leszedi, és eléje teszi valaki a teli tálat! Szerencsés nemzedék, jegyezném le, ha nem tapasztalnám, ahogy egyre többen céltalanul sodródnak a globalizált világ útvesztőiben, e világ áldozataiként. Akik pedig nem, azok is úgy nyilatkoznak: „a kert, az piszok sok munka”.
Az biztos. És piszokul fárasztó.
Én mégis boldog vagyok, hogy életem első negyven évéből, mely az előző rendszerben telt, gyermek- és ifjúkorom jelentős idejét a kertben és a szőlőhegyen töltöttem. Nemcsak apám korai halála kényszerített rá, hiszen már előtte a nagymamával öttagú családunk kalákában gyomlálta az éppen csak előbukkant, a mindig gyorsabb és erősebb dudva között alig látható zsenge sárgarépát, petrezselymet. Gyötrelmes guggolások, araszolgatások fél térden, ám amikor az ágyások végére értünk, visszapillantva kellemes érzés áradt szét bennem a tisztán kirajzolódó vékony zöld sorok láttán. Ugyanilyen, amikor anyuval megkapáltuk a kukoricát, krumplit, paradicsomot, paprikát, babot. A szőlőt, fent a hegyoldalban, csak azért volt keservesebb kapálni, mert harminckét sort számlált, lassan haladtunk benne, kettőnknek tizenhatszor kellett fordulnunk, harmadnapra lett meg. Tizenéves fejjel általában anyu előtt jártam méterekkel. Emlékszem, egyszer hátranéztem, s láttam, hogy az én soromban hajladozik, kezével tépkedi az egyik szőlőtőke tövéből a dudvát. – Hát te mit keresel ott?! – öntött el hirtelen a méreg, mire ő: – Hová rohansz? Dolgozz rendesen! – Addig sem, azután sem kapát földhöz soha nem vágtam, de abban a pillanatban képtelen voltam fegyelmezni magam, s elrohantam. Annyiban igaza volt, hogy siettem, este moziba készültem barátaimmal. Ettől a közjátéktól függetlenül, és a végeredményen kívül, a kapálás számomra mindenkor kevésbé élvezhető feladatot nyújtott, mint a szőlő metszése vagy a permetezése, akkoriban még csak gálic és mész keverékével. A fennebb már említett kellemes, de valójában leírhatatlan érzés járt át, amikor végigpásztáztam a már megmetszett sorokon, vagy amikor messzebbről visszapillantottam szőlőnkre, mely frissen kapott világoskék színével kitűnt a többi közül. Mit sem számított, hogy a nadrágom jobb szára permetlében úszott, minthogy a pumpálókar tömítésénél lyukas volt a háti permetezőgép. A léről jut eszembe, szárazság idején sok ezer hektoliter vizet kihordtam a kertre, vödörrel és öntözőkannával, az udvaron keresztül, mert csak a házunk előtt meredezett egy csap. Gumicsőre, mely leért volna legalább a kert első negyedébe, nem tellett. De ebben a piszok sok, piszokul fárasztó munkában ugyanúgy találtam örömet – láttam, amint életre kapnak a hervadó növények. Mintha lelkük volna.
Sötét viharfelhők közeledtén ma is ugyanúgy aggódom értük, mint annak idején, teremjenek bár más kertjében. Csak teremjenek. Amíg lehet.