Az edzett BETEG

Elég egy infl uenza, egy torokfájás… ha nem csíped el rögtön az elején, a baj csak fokozódik.” Ez történt vele is. Két nap alatt jött a láz, éjszaka, kábán nekiment egy szekrény sarkának, reggelre már fájt a lába. Ráadásul ugyanaz, amelyik öt hónappal korábban megsérült, mert üreset lépett, azt hitte, van még egy lépcsőfok alatta, de nem volt, és ellenkező irányba hajlott a térdízülete. Visszacsapódott. Ödéma lett a vége. Épp kezdett elmúlni, amikor éjszaka megütötte, két nap múlva vérvörös hólyag, nagy mennyiségű genny az ízületek környékén, s ha nem nyitják fel, és nem szívják le, komoly baj lehetett volna belőle. „Ma már istenien néz ki” – nyugtatgatja magát, és a közérzete is sokkal jobb, mint napokkal korábban. „Igen, friss vagyok, remélem, nem látni olyan nagyon, hogy közelebb vagyok a hetvenhez, mint a hatvanhoz. A színházat még mindig szeretem, bár szép lassan kikopnak alólam a szerepek. A drámairodalom nagyobbik részét 30 és 60 közé írják a férfi aknak. Én még aktív vagyok, sürgök-forgok-pördülök. A Producerekben játszom a Madáchban, A víg özvegyben az Operettszínházban, és a Katona József Színház, az anyahajóm is kedveli a jelenlétemet, de azt veszem észre, hogy igazából már nem számol velem. Meg is kérdeztem tőlük, hogy kellek-e még nektek, mert nekem tervezni kell a jövőmet. Meggyőző volt, hogy azt felelték: igen. De mert rengeteg erős, jó képességű ifjú színész van a Katonában, őket forgatják. A fi atal, értelmiségi közönségnek őket adják. Én meg egy idősebb, már-már akadémikusan játszó, más képzésű színész vagyok. Vannak is rendezők, akikkel én már nem tudok azonosulni. A rotyogó, lázas agyvelőt például nagyon nem szeretem. Meg aztán én sem hagyom szeretni magam. Sajnos, tulajdonságom. Furcsa, nem? Tartok az emberektől. Minden közeledést fenntartással fogadok. Gyanakvó vagyok. Ez sok mindenben segít, ugyanakkor rengeteg gondot okoz” – mondja fi noman gesztikulálva. Erőteljes hangja, beszédes arca egy idő múlva el is feledteti, hogy ágyhoz kötött beteg, pontosabban, hogy még pihennie kell. „Lerobbant a robotember” – viccelődik, mert a humora, az öniróniája nem hagyta cserben. „Egyik napról a másikra próbálom összerakni a jövőmet, valamelyest araszolva. Én megelégednék egy biztos és megalapozott polgári léttel, ami sajnos, ellentmond a vad és huzatos művészi életmódnak. Mi legyek? – kérdezem magamtól. Egy polgár, aki elveszett a művészetben, vagy egy művész, aki gőzerővel menekül a polgári élet nyugalmába? Nagyon kevés olyan pályatársat látok, aki ne kudarccal fejezte volna be ezt a töretlen, nagy rohanást. Csalódtak, elváltak, elhagyták a gyerekeiket. Én akárhogy vágyom is arra a másfajta életmódra, bizonyos dolgokat nem tudok elhanyagolni. A család, a gyerek – s most már az unoka is – nálam a létezés alapja. A lelkem tehát mégis a polgári lét felé húz, miközben állandóan azt nézem, annak milyen jó lehet, aki csak rohan, rohan, és fütyül a szél a füle mellett. Aztán úgy gondolom, nyilván azt is meg lehet úszni, és már élvezem is, hogy milyen jó nekem itthon, a magam környezetében, kellemesen.” Régi, sokat játszott szerepeiből említek meg kettőt: Szókratészt, akit 1970 őszén, huszonkilenc évesen játszott először, s harminchét év múlva, tavaly újra megidézte, és a Macskákat, a színházit és a hedonistát Webber musicaljében. „Szókratész védőbeszédét már vagy négyszázötvenszer előadtam. Platón szövege mindig időszerű. Soha nem azt keresem magamban, hogy én most forradalmár vagyok, hanem hogy hiteles legyen, amit mondok. Robotos vagyok. Állandóan bütykölöm a szöveget. Szegmensről szegmensre végignézem, hogy mindenütt működjön. Fegyelem, pontosság, arányérzék kell hozzá, rengeteg szakmai tapasztalat. Ha az ember fizikailag és lelkileg is rendezett, akkor meg tudja szólaltatni a szöveget. Mindig a súlydobó példájával jövök: a gömbnél ugye nincs tökéletesebb mértani idom. Minden pontja megfelel minden pontjának. Ahogy azt a sportoló elhelyezi a vállgödrében, még mielőtt eldobná, kettőt-hármat mozdít rajta… bámulok és röhögök magamban. Miért forgatja a kezében? Felmelegedett a teste hőmérsékletétől? Úgy látszik, a gömbön is van igazítanivaló. Lehet, hogy egy centivel arrébb valami más? A színész is ezt kívánja elérni. Hogy mi az a kevés, amin még mozdítani kell, hogy az legyen, amit akarok, mert az kell, hogy legyen. Ha ugyanis nem értenek meg, végem van. A tét óriási. És a Macskák is robot volt. Tréningre jártam. A tánckarral együtt dolgoztam. Nem kellett volna, de közéjük álltam. Nyugodtan kiválhattam volna, hiszen én vagyok a nagy, zabás macska, aki a kukából bújik elő. De nem bántam meg egy cseppet sem, hogy ott maradtam azok között, akik kisebbet játszottak. Edzett lettem. Bírtam a strapát.” Erőnlétét jelzi az is, hogy biciklivel jár Budáról Pestre, ha előadása van. „Hiú vagyok. Nem szuszoghatok a könnyű műfajban vagy tánc közben. Nem dizájnom, ha netán gömbölyűbb vagyok a kelleténél. Arról nem is beszélve, hogy egy bringáról másképp száll le az ember, mint amikor kikászálódik egy puha, meleg ülésről, és nyöszörögve, vakarózva becsapja maga mögött a kocsi ajtaját. Inkább lepattanok a nyeregről, és már fent az adrenalin, kitermeltem magamnak útközben. Időben meg feleannyi az út a házunk kapujától a színház bejáratáig, mint kocsival vagy busszal. A gyerekeim persze nevetnek rajtam. Felveszem a védősisakot, a hátizsákot, és úgy nézek ki, mint egy uzsonnás óvodás. Én már rájöttem, miért tud a svéd király biciklizni Stockholmban. Senki sem gondolná, hogy ő az.” Irina, Olga, Mása. A három nővér paródiája Márkus Lászlóval és Körmendi Jánossal. Ahogy ő, Haumann Péter felkel a kanapéról, ahogy kéjesen a kézfejébe harap, ahogy nyikkant egyet a vágytól! Nagy alakításainak egyik legnagyobbika. „Nem törekedtem arra, hogy nőies legyek. Emlékszem, pillanatok alatt lázba jöttünk a televízió felkérésétől. Ők ugyan eredetileg három fi vért akartak, de mint három lurkó összenéztünk, és már tele is volt a szoba bugyborékoló röhögéssel. Körmendit szinte nem lehetett visszatartani, hogy ne rohanjon haza, és ne ollózza össze eredeti Csehovmondatokból az egész kollázsanyagot. Az mind Csehov-duma volt, csak önkényesen összeválogatva. Végig, az első pillanattól fogva jó kedvünk volt. A mértéktartás azonnal megszólalt bennünk, vissza kellett fognunk a sok ágaskodó ötletet, amelyek húzták volna előre a pamfl et szekerét. Kereten belül kellett maradnunk. Közben kitaláltuk, ki miben lesz, és milyen frizurát visel. Én egyet tudtam: a fülem fölött fonott haj lesz körbetekerve. Diaboló. Úgy nézett ki, mint a kakaós csiga. Nagy barátság nem volt köztünk, de a közös cél összehozott bennünket. Azt a területet viszont, amely hármunk által fedésbe került, egyformán féltettük. Könnyed viszonyunkat ez egy kicsit megzavarta. Árgus szemmel fi gyeltük, hogy a koldusbirodalomban most a másik birtokolja ugyanazt az utcasarkot, ahol addig én álltam.” Most a Kalandorokban, Paczolay Béla filmjében remekel. Ő az erdélyi nagypapa, aki szinte elmenekül zsémbes, örökké féltékeny felesége elől, s fiával, unokájával elindul Pestre. „Mindenből elege van már a pasasnak. Most karmolta össze az asszony, több mint hetvenévesen nőügyeket feltételez róla. De amúgy is elvágyik már tőle, izgatja egy másfajta élet, az a világ, ahol a fi a mozog. Nyáron, hőségben, zárt kocsiban forgattuk a fi lmet. Nehéz munka volt, de nagyon szerettem. Most már azt várom, hogy vége legyen ennek a semmilyen télnek. Hogy lombot eresszenek a fák. Hogy újra élvezhessem a kert nyugalmát.”