A zene ünnepén, avagy belejössz te

„...zene csak, zene csak, zene...(...) //...Jó meghallóit eleve // egy jobb világba emelő zene //...”

Így Illyés Bartók című versében. Hallgatom is éjjel-nappal. A zenét. Notórius vagyok. Mindenevő, csak jó legyen. Hatalmas. Ütős. Felemelő és megrázó. Izgalmas és feledhetetlen. Amit hallgatni kell újra meg újra. Hallgatni örökké.

Kisiskolás koromban ugyanúgy féltem a zeneóráktól, mint a testneveléstől. Ügyetlen és gyámoltalan, gátlásos voltam mindig. Szegény anyám Jean Valjeannal szokott vigasztalni (akkor ment a Nyomorultak fekete-fehér sorozat a tévében), ha előre sírtam a holnapi bakugrás, rúdmászás, egyebek miatt: látod, Zsuzsika, ő is hogy átmászta a falat... Zeneórán meg szégyelltem magam, ha énekelni kellett, mert nem nagyon tudtam. Féltem, kinevetnek. A már akkor is öregecske (vagy csak én láttam annak?) igazgató bácsink, a kedves Géza bácsi okított bennünket, kis falusi butusokat zeneórán. S ha nem akartam rossz jegyet kapni, muszáj volt hangosan énekelnem valami kis népdalt, Géza bácsi húzta hozzá hegedűn, s elismerőleg mondta a végén: látod, belejössz te, mint kiskutya az ugatásba.

Akkoriban volt divatban mifelénk, hogy névnapokra, születésnapokra, egyéb eseményekre nyilvánosan gratuláltak egymásnak a családtagok, rokonok, ismerősök, s a falu hangosbemondója, Vince bácsi órákig szórakoztatta a jónépet a sok szívküldivel, magyar nótával, operettel, slágerekkel. Hiszem, hogy ez is, az ilyenfajta zenehallgatás is besegített, faragta, csiszolta cseperedő ízlésem, előrevetítette a csodák hatalmas birodalmát, amit még fel kell fedeznem. Igyekeztem is, hallgattam a sok jó vagy rossz muzsikát, lemezeket gyűjtöttem, rádión lestem a közvetítéseket (máig állandó társam az egyik adó egész napos zeneszórásával), érlelődött, nyiladozott az ízlésem, egyre finnyásabb, válogatósabb lettem, lemorzsolva lassan a bóvlit, ízlelve a jót. Valahogy így indult zenehallgatási őrületem. Sajnos, hangszeren azóta sem játszom, énekelni se nagyon tudok, de a muzsika szép lassan mindennapi kenyeremmé vált. Legyen az rock, blues, rap vagy a klasszikus hatalmasok, Bach, Mozart és a többiek, velem van, bennem van a zene, bármerre járjak, bármit csináljak. Feltölt és megnyugtat, elvarázsol, s igen, ki merem jelenteni, jobb emberré tesz. S akkor még ott vannak azok a csodálatos népdalok!

Zenehallgató őrületem csak azért jutott eszembe, mert azt mondja a minap valaki (mögöttem sorakozott a boltban, elegáns, kicicomázott szépség): ezeket a reggeli madarakat a fákon le kéne csúzlizni, annyira idegesítenek, még az ablakot is becsukom, hogy ne halljam a vinnyogást. Belém szakadt a lélegzet. Mintha kést forgatott volna meg a szívemben. Hiszen a legeslegnagyobb csodát minősítette ily borzalmasan. Hajnalaim, reggeleim varázslatát, a madárfüttyöt, a legszebb zenét, amire még álomban, félálomban is mosoly teríti arcomat, ágyamat, amire boldogan ébredek, hálálkodva öltözöm, készülődöm, mert ezek a fecsegő, csivitelő bolondosok, a hajnali madaraim mintha Mozart-zenét koncerteznének a fülembe. Sokáig morfondírozok magamban, ez az ember boldogtalan lehet, hogy ennyire nem szereti a madárfüttyöt, igen, ez az ember boldogtalan lehet, ez az ember nem szereti a zenét.

Meg kellett volna őt simogatnom, gondolom, pár kedves szót kellett volna mondanom neki, vagy legalább csak annyit: kár...

----------------------------------

VASÁRNAP Aram és Taline hozza a hírt, hogy egy firenzei társulat vendégszerepel az Operában.

Kováts Judit: Elszakítva