A vérré változott kisfiú

Bár sokszor úgy érezhetjük, hogy nagyon nehéz, és valami azt súgja, a veszteség után nincs semmi, amiért újra érdemes lenne élni, mindig van kiút. Erről szól Zsuzsa rövid, mégis tanulságos története.

A kezdetek

Ő is volt mélyponton, elzárkózva mindenkitől. Gyermeke elvesztése mély sebet hagyott benne. A kis Dominik három évet kapott az élettől, pontosabban: három évet, három hónapot és három napot. Szenvedése hat hétig tartott. De ne ugorjunk ennyire előre. Bár voltak a betegségre utaló jelek már korábban is, a gyermekorvosa úgy vélte, hogy ezek csak a szokásos gyermekbetegség tünetei lehetnek. Az ujjbegyből vett vér vizsgálata alapján döntött a kezelésről is. Hogy mik voltak a jelek? Hirtelen felszökő, gyakran akár negyvenfokos láz, amely aztán két napra rá elmúlt, állandó has- és lábfájás. Amikor arra panaszkodott az édesanya, hogy éjszaka többször is át kell öltöztetni, annyira izzad, az orvos ezt is könnyedén megválaszolta: bizonyára az édesapjától örökölte. Zsuzsa, hogy anyagilag is helyrebillenjen, még a gyermekgondozási szabadság lejárta előtt visszatért a munkahelyére. Nevelőnőként dolgozott egy közeli speciális iskolában. Bár gyakran hiányzott a kisfia betegsége miatt, a családon belül mindig akadt segítség. Nem úgy az egészségügyben. Hiába kért vérvételt, átsiklottak felette. Aztán hirtelen fordulat következett be. Itt elhallgat, csendben néz maga elé, a könnyeivel küszködve próbálja folytatni. Nem szólok, nem is tudnék mit mondani. Hagyom, hogy erőt vegyen magán. Néhány perc múlva mély sóhaj, zavartan megkavarja a kávéját, mintha csak időt szeretne nyerni. „Dominik imádott focizni – folytatja hirtelen, a távolba meredve, mintha még most is látná őt maga előtt –, hát még barkácsolni a nagyapával! Ha csak tehette, a nyomában volt. Egyik alkalommal erős orrvérzés öntötte el. Rohantunk az ügyeletre. Ott ellátták, másnap felkerestük a gyerekorvost. Akkor már vért is vettek. Már ott éreztem, hogy nagy a baj.” Sajnos az érzése beigazolódott, azonnal vitték a kassai gyermekonkológiára. „Elkéstünk. Akut limfoid leukémia” – mondja csendesen. Zsuzsa az orvosok kérdésére válaszolva mindent elmondott, hol jártak addig. Sajnos semmi esélyt nem adtak neki. Bár volt kemoterápia, mindent megtettek érte, de tudták, nem sok ideje van hátra.

Pofonok

Eközben úgy gondolta, visszaigényli a megszakított gyermekgondozási szabadságot. A munkaügyi hivatalban dolgozó hölgy azonban lekezelően kioktatta. Felvilágosította, hogy nem most kell átgondolnia az életét, miután belépett, és hirtelen eszébe jut, hogy talán nincs is ínyére a munka. Zsuzsa tágra nyílt szemmel hallgatta, majd elnézést kért, amiért hároméves kisfia nem jelentette be, hogy novemberben leukémiás lesz. Meg sem várva a választ, megfordult és kiment. A néhány nappal később történt bocsánatkérés már hidegen hagyta. Egy másik hivatalban könnyedén odavetették, hogy nem fontos az anyukának otthon maradnia, a gyerekére úgyis vigyáznak az orvosok és a nővérek. Nem hitte el, hogy ilyen is létezik, nem hitte el, hogyan lehetnek az emberek ennyire érzéketlenek. De már nem is kért a segítségükből. Fizetetlen szabadságot vett ki.

Szomorú karácsony

Az utolsó héten különszobába tették őket. Sokat beszélgettek, játszottak. Mikor Zsuzsa megkérdezte, ki ő az anyukájának, Dominik nevetve válaszolta: „Én vagyok anyukámnak legszebb virágszála!” Aztán mindig nagyot kacagtak. Mikor a nagyszülők látogatóba mentek, és mosolyt erőltetve arcukra beléptek a betegszobába, Dominik elfordította a fejét, s azt mondta, senkit nem akar látni. Ő tudta, érezte, hogy ezt a harcot nem nyeri meg. Édesanyja vigasztalta, hogy ha meggyógyul, a nagyapa értük jön és hazaviszi őket, de a kisfiú csak annyit válaszolt: „Anyuci, én innen már nem megyek haza.” Karácsony előtt néhány nappal bekövetkezett, amitől féltek. Egyetlen mondatot még mondott az édesanyjának: „Anyuci, nekem már nem fáj semmi”, és kómába esett. Pár nap múlva beteg szervezete feladta a harcot. Ennek most nyolc éve. Zsuzsa összeomlott, nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhetett, dühös volt, bezárkózott. Gyakran tette fel a kérdést: miért nem mehet egyetlen gyermeke után? Két évig szenvedett így tétlenül, míg végül 2013-ban kérvényt adott be több középiskolába, nevelőnői állásra. Februárban választ kapott, és dolgozni kezdett a kassai ipari iskola kollégiumában.

Váratlan fordulat

Néhány hónappal gyermeke halála után egy Eperjesen élő nagynénje kétségbeesve hívta fel, hogy unokájánál leukémiát diagnosztizáltak. Mit tegyenek, milyen lefolyása lesz? – tőle várták a válaszokat. Mit mondhatott volna? Azt tanácsolta, bízzanak az orvosokban. Aztán azon kapta magát, valahogy mégis segíteni szeretne. Segíteni másokon, ha az ő egyetlen gyermekét nem menthették meg. Gyakran hallotta a kórházi kezelések alatt, hogy nincs elég vér, édesanyjától, aki több mint negyven éve nővérként dolgozik, azt is megtudta, hogy míg kisfiával kórházban voltak, egyik kolléganője és családja jelentkezett véradásra, hogy a kis Dominiknak így segítsenek. És akkor valami elkezdődött. Felhívta ezt a bajban segítőkész nővérkét, együtt kapcsolatba léptek a kassai véradó állomással, majd 2010 novemberében megszervezték az első véradást szülővárosában, Királyhelmecen. A városi hivatal mindenben támogatta őket, és a véradás jó eredménnyel zárult. A következőt már maga szervezte. Felvetődött benne a gondolat, mi lenne, ha a kollégiumon belül is elindítana egy ilyen mozgalmat. Hisz olyan jó érzés volt látni, hogy az emberek jöttek, segíteni akartak, és ő is segíteni tudott! Kollégái támogatták az ötletét, mellette álltak az iskolán belüli szervezésben. Diákokat szólítottak meg, és azok örömmel mondtak igent a lehetőségre. Eleinte talán volt bennük egy apró kis huncutság is, hisz ezáltal egy szabadnapot nyertek. Végül azonban mindannyian elmondták, hogy jó érzés töltötte el őket. Tudják, hogy egyetlen véradással három ember életét menthetik meg. Vért csak azok adhatnak, akik betöltötték a tizennyolcadik évüket. Ilyenkor sok másról is felvilágosítják őket a transzfúziós állomás dolgozói. Azóta négyhavonta zajlik a véradás mindkét helyen. És azt, hogy a fiatalok szívügyüknek tartják, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Zsuzsa volt diákjai az iskola befejezése után is visszatérnek. Ő pedig azóta jó kapcsolatban, már-már baráti viszonyban van a transzfúziós állomás dolgozóival. A legutóbbi véradást Királyhelmecen, december 4-én tartották. És itt még nincs vége a történetnek. Zsuzsa önkéntesként bedolgozik a Rákellenes Liga szervezetének, és aktívan részt vesz a nárciszok napjának szervezésében. Így tanítja a fiataloknak, hogy ne csak akkor segítsenek, ha pénzt kapnak érte, hanem önként, tiszta szívből tegyék. Mindeközben speciális pedagógiát tanul. „Úgy érzem, megtaláltam a helyemet, és a másoknak való segítségnyújtás lett a fő célom. Most már tudom, hogy Dominik is ezt szeretné, ő fogja a kezem, irányít, és a szeretet irányít engem is. Nem múlik el nap, hogy ne gondoljak rá. Minden este ő az utolsó gondolatom, és reggel, ébredéskor ő az első, aki eszembe jut.”

Rajczi Emília