Bár szinte mindig így tűnik, ez a voksolás valóban sorsfordító lehet. Nem csak arról fogunk dönteni, kik képviselnek majd bennünket az elkövetkező négy év során a parlamentben, és kik a kormányban, lesznek-e köztük magyar pártok színeiben induló magyarok, vagy már csak egyéni képviselőkre, magyar platformokra számíthatunk a szlovák pártokban, hanem elsősorban arról, merre megy tovább ez az ország.
Az elmúlt év Kočner és Threema-üzenetek jegyében telt, és akinek voltak még illúziói a hazai igazságszolgáltatásról, bűnüldözésről, az végképp kijózanodhatott. Sokat megtudtunk arról, ki kit tartott sakkban, hogyan és mennyi pénzzel, milyen javakkal korrumpált, milyen kompromittáló információkat gyűjtött róla, csak azt nem sejtjük, mi lesz ennek a vége. A Kuciak-per ugyan elkezdődött, de a Threema-üzeneteket a bíróság egyelőre nem fogadta el törvényes bizonyítéknak, ami azt jelenti, hogy az ügyésznek meg kell találni a módját, hogyan terjeszti elő ezeket újra a tárgyalás során. Mert hiába vagyunk egyszerű állampolgárként biztosak abban, hogy Marián Kočner a kettős gyilkosság estéjén nem véletlenül váltott üzeneteket Alena Zsuzsovával kihulló fogakról, és a gyilkosságot követő napon sem véletlenül látogatta meg a bankszéfjét, aztán andalgott Zsuzsovával a pozsonyi Duna-parton – a bíróság előtt az egyes történések közötti összefüggéseket is bizonyítani kell.
Kočner nevet és tagad
Ez nem lesz egyszerű, Kočner ügyvédei már azt is megkérdőjelezték, hogy védencük limitált kiadású, aranyozott telefonja, amelybe a neve kezdőbetűit gravírozták, az övé-e valójában. Kegyetlen, a szlovákiai valóságról minden leplet lerántó tárgyalásnak nézünk elébe január 13-ától, és egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a bűnös elnyeri büntetését. Még az is lehet, hogy az egész bandából csak az az Andruskó Zoltán lakol meg tettéért, aki a kezdetektől együttműködött a rendőrséggel, beismerte, hogy ő volt a közvetítő Zsuzsová és a gyilkosok között, majd vádalkut kötött az ügyészséggel (a bíróság december 30-án döntött arról, hogy Andruskó Zoltánt tizenöt év szabadságvesztésre ítéli). A vádlott eredetileg tíz évben állapodott meg az ügyésszel, de a bíróság ezt nem tartotta igazságosnak, mert úgy vélte, Andruskó Zoltán először emberi életekkel üzletelt, most pedig a büntetést illetően is üzletelni próbál. Különösen figyelemre méltó volt az ítélet kihirdetésénél a bírónő, Pamela Záleská azon kijelentése, hogy ilyen súlyos gyilkosság esetében a hozzátartozók számára nem létezik igazságtétel, a vádalku csak a vádlott számára lehet igazságos.
A gyilkosok mentalitásáról sokat elárul, hogy az ügyész és az áldozatok hozzátartozóinak jogi képviselői szerint Andruskó Zoltán egyáltalán nem tűnt alázatosnak, és a legkisebb jelét nem adta annak, hogy megbánta volna tettét. Egyelőre Marián Kočner is magabiztos, sőt cinikus. Érdekes lesz követni, mire jut az az igazságügyi pszichiáter szakértő, aki elvégzi Kočner lelkiállapotának vizsgálatát, már csak azért is, mert pont Kočner volt annak a Dobroslav Trnkának a cinkosa, aki Malina Hedvig pszichiátriai kivizsgálását szorgalmazta. Ma Dobroslav Trnka ellen is vizsgálat folyik az igazságszolgáltatás akadályoztatása miatt – igazán szép pályaív egy volt főügyész esetében.
Bárdos Gyula újrahasznosítva
Hasonlóan tanulságos karriert tudhat maga mögött a hazai politikai élet több szereplője, Robert Ficótól Bugár Béláig. Bár a végkimenetel még nem ismert, a következtetés már most levonható: szebb lett volna időben abbahagyni, mert minden, ami ezután jöhet, csak méltatlan kínlódás. A Focus decemberi felmérése szerint a Híd és a Magyar Közösségi Összefogás is 4,3 százalékon állt, ilyenkor lehet azt mondani, hogy ebből még akármi lehet. Nem is szeretnénk jósolni, csak annyit mondanánk, hogy mindenképp nagyobb támogatottságot láthatnánk, ha sikerül az igazi összefogás. Mivel ez már a veszett fejsze nyele, mindkét formáció maga indul a megmérettetés elébe, vagy rohan a vesztébe. A Híd az útépítő Érsek Árpáddal, az MKÖ az újrahasznosított Bárdos Gyulával az élen. Érsek Árpád esete csak annyiban érdekes, hogy Bugár Béla már a Híd marketingesei szerint sem jó plakátarcnak és listavezetőnek, ami a politikában töltött harminc év után elég szomorú és felettébb elgondolkodtató. Ami Bárdos Gyulát illeti, az is némi önvizsgálatra adhatna okot az MKP berkeiben, hogy mindig akkor találják meg őt, amikor nagy a baj, és mindenki más már lejáratta magát. Ha egy olyan ember kell, aki nem gazdagodott meg közbeszerzéseken, nem vásárolt kukoricaföldeket leendő autópályák mentén, és mindig mindenkivel kulturáltan, gyűlölet nélkül tudott beszélni, akkor a hazai magyar politikában érdekes módon csak Bárdos Gyula marad. Ami a számára talán megtisztelő és szép dolog, a párt vagy a mostani pártkoalíció szempontjából mégiscsak szegénységi bizonyítvány. Mert Bárdos Gyula volt már az MKP-ban OT-elnök, parlamenti frakcióvezető, államfőjelölt, Csemadok-elnök, most a Magyar Közösségi Összefogás listavezetője – mi minden lehet még? Meddig lehet egy hiteles ember lelkiismeretére, elhivatottságára apellálni, és meddig lehet a választókkal is elhitetni, hogy elég ez az egyetlen ember, amikor mögötte egy szedett-vedett, a politikai túlélési ösztöntől vezérelt társaság sorakozik?
A Fico-korszak vége?
Pedig egy kis szerencsével ez az év a Fico-korszak végét is jelentheti, de a valódi kérdés az, ki alakíthat kormányt. A dolgok jelenlegi állása szerint a Progresszív Szlovákia (PS) és az Együtt (Spolu) koalíciójának listavezetője, Michal Truban, aki sikeresen túlélte füvezős kalandját, de új választókat már aligha tud szerezni. Erre inkább Andrej Kiskának van esélye, aki jó érzékkel középen helyezkedett el és mérsékelt hangot ütött meg. Épp növekedni kezdett volna a támogatottsága, amikor adócsalás miatt emeltek vádat ellene, amit a riválisai nyilván sűrűn fognak emlegetni a kampány során. Egyelőre nem tudni, hogy a legfőbb rivális a Smer-elnök Robert Fico lesz, aki még mindig nem adta fel, ráadásul esküdt ellensége Kiskának, vagy Peter Pellegrini jelenlegi miniszterelnök, aki majd párfeladatként kapja, kivel szemben kell meghatároznia magát. Hogy az ellenzéki pártelnökökről, Igor Matovičtól Richard Sulíkig, ne is beszéljünk, mert esetükben sosem lehet tudni, milyen ötlettel rukkolnak elő, és mikor képesek bármilyen megegyezést felrúgni, szövetséget felrobbantani. Akárhonnan nézzük, nem túl fényesek az ellenzék eddigi eredményei, és még homályosabbak az esetleges kormányalakítási kilátások. Annál erősebben nyomulnak Kotlebáék, és ne feledjük, hogy a közvélemény-kutatóknak sejtelmük sincs azokról, akik nem vallják be, kire szavaznának, vagy akik az utolsó pillanatban fognak a Štefan Harabin alapította Haza (Vlasť) vagy a Marián Kuffa katolikus pap által támogatott KDŽP (Kresťanská demokracia – Život a prosperita) pártoktól átállni a hozzájuk hasonló nacionalistákhoz. Velük összehasonlítva még az Andrej Danko vezette SNS is mérsékeltnek tűnhet, de az elnök teljesítményének köszönhetőn mára inkább viccpárttá alakult át, így a nacionalista térfélen az lesz a legfőbb kérdés, ki kitől vehet el vagy kinek hozhat szavazatokat. A legnagyobb veszélyt továbbra is a Mi Szlovákiánk Néppárt jelenti, pedig állítólag a Smer–SNS–Híd-kormány azért jött létre, hogy gátat szabjon a szélsőségeseknek. Hogy ez mennyire nem sikerült, arra már a szót is kár vesztegetni.
Végre elvek kellenének
Nem érdemes visszatérni ahhoz sem, miért nem jött létre az MKP ás a Híd választási szövetsége; a helyzet adott, a szlovákiai magyarok szavazataiért két alakulat verseng. Az egyik a Smerrel, a másik a Fidesszel kompromittálódott, az egyik azzal kampányol, mit tudott elérni kormánypártként, a másik azzal, mit érne el a magyar kormány támogatásával, ha a parlamentbe vagy kormányba kerülne. Ízlés, értékrend és világnézet kérdése, ki kit támogat, de összeveszni most sem érdemes rajta. Ha létrejön az egységes magyar párt, legalább azt hihettük volna, hogy a politikusainknak fontosak vagyunk, és valóban bennünket akarnak képviselni, nemcsak a saját sértődéseiket, ellenszenveiket és érdekeiket követik. Ebből nem lett semmi, de a választók számára ez is információértékkel bír, mint ahogy a jelöltlistán megjelenő minden egyes név, minden plakát, a kampány során elhangzott minden mondat és nyilvánvalóvá váló tény. A választás szabadsága a miénk, és miénk a felelőssége is. Nekünk kell eldöntenünk, azoknak hiszünk-e jobban, akik azért okosak és fedhetetlenek, mert lehetőségük sem volt arra, hogy megvesztegessék őket, vagy azok, akik akkor sem tudtak ellenállni a hatalom csábításának, amikor az már a mocsárba húzta őket. Persze, mindig lehet közösségi összefogásról, nemzetiségi érdekekről, a kisebbség számára elérhető javakról beszélni, és ezek fontosak is. Legyen szó autópályákról, kisiskolákról vagy régiófejlesztésről, szükségünk van arra, hogy a mi szemszögünkből lássák a helyzetet a döntéshozók, és szinte biztos, hogy erre egy képviselő, de még egy platform sem elég. Ehhez tényleg egy magyar parlamenti párt kell, olyan, amely a gazdasági és politikai szempontok mellett végre elveket is követ. Erre van most a legnagyobb szükségünk, mert elsősorban értékválsággal küzdünk. Erről szólt az elmúlt négy év az országos politikában, a magyar közösségen és az egész hazai ellenzéken belül is. Van még a választásokig vagy hat hetünk, tehát lehetőségünk, időnk mérlegelni. Mielőtt döntünk, gondoljunk Ján Kuciak szüleire és Martina Kušnírová édesanyjára is, akik azért veszítették el a gyermekeiket, mert valakik engedték, sőt támogatták, hogy ez az ország ide jutott.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.