A szédítő szoprán

Nadrágszerepben kilencéves korában lépett először szélesebb közönség elé. Fényképek bizonyítják: szép kislány volt, a színpadon helyes kölyök. Puccini Toscájának pásztorfiúját énekelte angyali hangon. Komoly apai örökség: Angelo Bartoli a római opera énekkarának oszlopos tagja – amíg el nem válik feleségétől, aki ugyanott nagyobb szólókat is kiérdemel fényes tehetségével. Harmadik gyereke születése után Silvana Bazzoni lemond nagy álmairól, Angelo Bartoli pedig miután elválnak útjaik, Riminiben lép egy lépést hátra, a középvonalbeli tenorok sorába. Lányuk, Cecilia ma a világ egyik legjelesebb mezzoszopránja.

Vájt fülű kritikusai szerint nem is szoprán és nem is mezzo, hanem énekesnő. Világklasszis, besorolás nélkül. Őstehetség, amelyet felesleges kategorizálni, hiszen elsősorban mégis az eredethez, a zenéhez áll a legközelebb. Abban pedig, amit képvisel, egyszerűen szédítő. Buja búgásával úgy lenyűgözi az embert, mint fényes, egeket verő magas hangjaival. Nőiességének gazdag fegyvertárát minden szerepében érvényesíteni tudja. Mindemellett azonban van egy muzikális tulajdonsága is: mást énekel, mint a nagy szopránok. Salierit, Vivaldi-áriákat, kasztráltaknak írt dalokat, amelyeket legtöbbször kontratenorok énekelnek.
„Forradalmár – állítja róla régi munkatársa, Fischer Ádám, a világhírű magyar karmester. – Újat hoz, amelyen mindenki meglepődik, de végül mindenki leborul előtte.”
Derűs, energikus alkat. Le sem tagadhatná, hogy olasz. Akkor is énekel, ha beszél. Hosszú, végeláthatatlan mondataiban se pont, se vessző. Edzett tüdő. Nem hallani, mikor vesz levegőt. Ha beindul, Cecilia Bartolit nem állítja meg semmi. Így aztán kérdezni is csak akkor lehet, ha… nem, ő nem fogy ki a szóból! Ha rádöbben, hogy a választ már rég megtriplázta.
„Igazán komolyan húszévesen kezdtem el énekelni. Addig tanultam, szívtam magamba a zenét. Ott nőttem fel a római operában. Vagy a szüleimet hallgattam, ahogy betanultak egy-egy darabot, vagy a díszletek mögött kóboroltam a többi gyerekkel. Az első opera, amelyet végignéztem, az Aida volt. Élő állatokat hoztak a színpadra, a táncosok lenyűgözők voltak, a kosztümök gyönyörűek. Énekelni anyám tanított. A technikámat neki köszönhetem. Ez a legfontosabb egy énekesnél. Mint egy táncosnál vagy egy teniszjátékosnál. Jó időben jó tanár. Rengeteg múlik ezen. Nekem pedig ott volt az édesanyám. A helyes légzést, a hangképzést, a frazírozást egyedül neki köszönhetem. Ő vezetett rá, hogy hangszerként kezeljem a testem. Hogy a technikát érzelmekkel kell kombinálni, ehhez pedig hatalmas szabadságérzet kell. Vivaldi muzsikáját épp ezért szeretem. Abban ott a természet, a játékosság, a végtelen szabadságérzet. Ő még a vihart is teljes valójában mutatja meg: képes megszólaltatni minden erejét. Apámtól is sok ragadt rám. Például az, hogy egy énekes a hangjával fest. Nincs ebben semmi túlzás. A zene ha jól szólaltatjuk meg, képeket láttat.”
Négy Grammy-díj, hétmillió eladott lemez. Popsztárokat megszégyenítő siker. Mozart és Rossini darabjaival hatalmas rajongótábora van szerte a világon. A Don Giovanni Zerlináját, Donna Elviráját, a Così fan tutte Despináját és Dorabelláját, Cherubinót a Figaró házasságában, Isolier-t az Ory grófjában, Rosinát A sevillai borbélyban Európa legrangosabb operaházaiban énekli. Köln, Zürich, Berlin, Hamburg, Párizs, Milánó, London után New York is a tenyerén hordozza. Gluck és Haydn műveivel koncertpódiumokon lép közönség elé. A bécsi Staatsoperben Solti György vezényletével Mozart Requiemjében arat tomboló sikert.
„Tizenkilenc éves voltam, amikor egy tehetségkutató verseny után Riccardo Muti meghívott a milánói Scalába. Nem sokkal utána már Herbert von Karajannal dolgoztam. Egy Maria Callas-emlékest újabb lendületet adott a pályámnak. Amerikába hívtak, Houston és Dallas következett, majd a Metropolitan. A hangját ajándékba kapja az ember, de tudnia kell: törékeny ajándék ez, amelyre nagyon kell vigyázni. Kellő technika nélkül öt év alatt el is lehet veszíteni. Rám sokan vigyáztak, de a legjobban az édesanyám. Pozsonyba is eljött velem, az itteni koncertemre. Amióta megjelent az albumom, a Sacrificium, ezzel a műsorral utazgatok Európában. A kasztráltaknak írt áriákat mindenütt hatalmas érdeklődéssel fogadják a nézők.”
A 17–18. századi, férfiasságuktól megfosztott énekesek tragédiája Cecilia Bartolit is mélyen megrázta. Énekesként pedig pályája legnagyobb kihívását élte meg a barokk és a klasszicizmus határán született zeneművek hiteles megszólaltatásával.
„Maga a zene motivált a választásomban, a bonyolult technika. Férfitestben női hang. Minden áriát más toroknak, más énekesnek komponáltak, én mint mezzoszoprán pedig a legnehezebb darabokkal akartam megbirkózni. A történet sokkoló. Nápolynak már a 18. században négy konzervatóriuma volt, ahol a legtehetségesebb gyerekeket tanították. Olaszországban csaknem száz esztendőn át minden évben ezer szép hangú fiút csonkítottak meg, hogy vitálkapacitásukkal, erősebb tüdejükkel női hangokat produkáljanak. Közülük azonban alig száznak maradt fenn a neve. Farinelli, Salimbeni, Appiani, Senesino vagy Caffarelli nyilván ugyanolyan népszerű lehetett a maga idejében, mint a mi életünkben Michael Jackson, Prince vagy David Bowie. Az utolsó kasztrált énekes, az 1992-ben meghalt Alessandro Moreschi, aki a Sixtusi kápolna karában énekelt, még hangfelvételt is hagyott maga után. Szegény, népes családokból jöttek a gyerekek, akiket szüleik abban a reményben áldoztak fel a zenének, hogy tehetségükkel majd kimozdítják őket a nyomorból. Öt-hat éves korukban vetették őket alá e fájdalmas műtétnek, hogy ne mutáljon majd a hangjuk, s férfitestükből női hang szólaljon meg. A tökéletes énektechnikáig csak nagyon kevesen jutottak el, a kivételes tehetségek azonban olyan zeneszerzőknek jelentettek ihletet, mint Niccolò Porpora, Carl Heinrich Graun, Antonio Caldara, Francesco Araira. Leonardo Leo vagy Händel. Különleges képességükért emberek ezrei rajongták körbe őket, uralkodók versengtek értük, mivel mindenkiből a legmélyebb érzelmeket csalták elő. Mozart és Puccini, Verdi és Rossini egészen más világ, más stílus, más lélek. Ők vagy nőkben, vagy férfiakban gondolkoztak, amikor komponáltak. A kasztráltaknak írt zeneművek azonban kettős személyiséget kívánnak, és egészen különleges technikát. Őszintén mondom, nehezebb anyaggal még sosem kellett megküzdenem.”
Hogy mivel tartja formában magát Cecilia Bartoli, aki csak a színpadon díva, magánemberként még a jó értelemben vett sztárság legapróbb jele sem látható rajta? Ez az egyetlen kérdés, amelyre röviden válaszol.
„Úszom és kerékpározom.”
S hogy nem ijesztő-e számára egy olyan plakát, amelyen az áll a neve alatt: korunk legnagyobb mezzoszopránja?
„De igen! Néha szeretném ledobni magamról ezt a terhet, de ez azt jelentené, hogy még mindig messze vagyok a céltól. Így viszont elmondhatom: már látom, csak el kell érnem.”