A ridikül titka

Nem hisztizett. Nem kellett nála tüzet oltani. Fekete ridiküljét szorongatva úgy ült előttem Karlovy Vary legpatinásabb szállodájának tükörtermében, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Pedig nem. New Yorkban, a repülőtéren még beletúrt a nagy kofferbe, hogy ellenőrizze, teljes-e a két napra szóló cipőkollekciója, Párizsban, átszálláskor már csak reménykedett, hogy a kisebb bőrönd is vele utazik tovább, Prágában azonban kiderült: poggyász nélkül, egy szál ridiküllel érkezik meg a fesztiválra. Melonie Diaz mégsem pukkadozott a méregtől. Beszélgetésünk vége fel jártunk már, amikor elárulta: egyelőre nincs mit kipakolnia. Pedig Puerto Ricó-i őseitől meglehetősen heves vérmérsékletet örökölt.

– Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy még csak huszonnégy éves, és már tizennyolc filmben domborított.
És azt hallotta, hogy…
– …a producer szakot is elvégezte, tudom.
Nem, nem! Hogy…
– …Tom DiCillótól, a legjobb független filmesek egyikétől kapta első szerepét.
Igen, ennek nagyon örültem, de másra gondoltam.
– Hogy leginkább vígjátékokba hívják? Biztosan azért, mert olyan a habitusa, a temperamentuma.
Vannak azért másfajta szerepeim is, de igaza van. Komédiából valahogy mindig több jut, mint drámából. Bár az is, amibe most keveredtem…
– A Tekerd vissza, haver? Az »álomtudományos« Michel Gondry laza ujjgyakorlata? Hogy bemágneseződik egy pasi a tékában, s ettől aztán sorra tönkremennek a videokazetták, és az ön segítségével forgatják újra a filmeket?
Jó vicc! Baromi nagy ötlet! Gondrynál minden megtörténhet. Csakhogy én azt akartam mondani…
– …hogy a Hamlet 2-t jobban szereti.
Azt el sem akartam vállalni. Habkönnyű történet, azon is csak röhögni lehet. Beáll tanárnak egy kiégett színész. Elmegy egy katolikus gimnáziumba, ahol a kölykök – finoman szólva – fütyülnek a tanárokra. De jön ez az új fazon, és átírja nekik Shakespeare művét, s ezzel az egész osztályt magába bolondítja. De ha tudná, hogy…
– …Alfred Molinával is játszott.
Istenem! Micsoda színész! A Humboldt Parkban voltunk partnerek. Egy New Yorkban élő Puerto Ricó-i család karácsonyáról szól a történet. Okvetlenül nézze meg, én imádom. Hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott Molinával. Kár, hogy kellemetlen meglepetések is érik az embert.
– Ön mégis a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen amikor tizenhat évesen elment egy válogatásra a Tom DiCillo rendezte filmbe, még a fogszabályzóját sem vette le, amikor a többi csajszi bizonyára még a fogtömését is gyöngyházfényű lakkal vonta be.
Igen, én olyan kis szürke, vagy inkább fekete egérke voltam. Iszonyatosan izgultam a sok szőke Barbie baba között, Tom mégis megérzett bennem valamit, mert engem választott.
– Remegett, és mégsem futamodott meg.
Hogy honnan szedtem össze annyi bátorságot?! Ezt azóta sem tudom megfejteni. Egyszerűen hajtott valami. Otthon, a tévé előtt mindig Janet Jackson klipjeire táncoltam, erre emlékszem, és vagy tizenhatszor láttam a Végtelen történetet. Az volt a kedvenc filmem. Most pedig itt ülök Varikarloviban.
– Karlovy Varyban.
És szeretnék átöltözni, de…
– …rögtön elengedem, csak még azt mondja el, hogyan éli meg New Yorkban, abban az óriási olvasztótégelyben, hogy a szüleinek köszönhetően Puerto Ricó-i.
Mintha egy láthatatlan határvonalon állnék. A spanyol és az amerikai kultúra határán. Mert a kettő nem ugyanaz, és nem olvad össze. A különbségek szemmel láthatóak. Apám nem is bírta New Yorkot. Több esztendeje már, hogy visszaköltözött Puerto Ricóba. Évente kétszer meglátogatom őt, és az ott élő nagyszüleimet is természetesen. Én nem tudnék odaköltözni. Nekem New York a világ közepe, na meg a független filmesek Mekkája, ami az én esetemben nem mellékes szempont, hiszen tőlük kapom a legtöbb lehetőséget. De a franciák most jól kibabráltak velem.
– Elúszott egy filmszerep? Jön helyette más.
Az anyukám és a nővérem is ezzel szoktak vigasztalni.
– Szakmabeliek?
Egyáltalán nem. Az anyukám kórházi titkárnő, a nővérem pedagógus. A franciákkal meg csak az a bajom, hogy elkeverték a bőröndjeimet. Nem is sejtem, mikor küldik utánam.
– Azért mondta az előbb, hogy…
…azért mondtam. Ezzel az egy kis kézitáskával érkeztem. De nem dilizek, mert a sminkem és a fogkefém ebben van. Ja, és áldom az anyukám eszét! Ő szokta mondani, hogy: »Kislányom, tiszta bugyi mindig legyen nálad. Még akkor is, ha estére hazajössz.« Úgyhogy azt sem kell vennem.
– Gratulálok. De a mamának is. Bugyi a ridikülben. Remek iskola!