A pokol tornáca

Inkább sorsszerű, mint véletlen egybeesés lehet, hogy a szeredi munkatábor foglyainak névsorát akkor találták meg a történészek, amikor a hazai mozikban bemutattak egy megrázó filmet

Ez a tábor mindennapjaiba enged betekintést – nem stilizáltan, kitalált és hatásvadász eszközökkel, hanem egy igaz történet elmesélésével, minden túlzás nélkül.

Történet egy báni zsidó fiúról
Ami akkortájt tájainkon a zsidókkal történt, azt úgysem tudta volna semmilyen forgatókönyvíró kitalálni: ilyen módszeresen kegyetlen és olykor mégis meglepően kegyes csak a valóság lehet. Az a valóság, amelyben a Megszegett ígéret főhőse, a báni Martin Friedmann zsidó gyerek létére a katolikus templomba jár harangozni, mert tetszik neki, ahogy a kötél magával rántja és meghintáztatja. A plébános, Jozef Tiso akkor még eltűri a huncutságot, csak a kapedlit parancsolja le Martin fejéről. Később már válaszra sem méltatja a helyi zsidó közösség küldötteit, akik azt sem tudják, hogy Palesztinába szökjenek-e, hagyják magukat bevagoníroztatni, önként vonuljanak munkatáborba, vagy inkább bujkáljanak. A film főhőse saját maga dönt úgy, hogy a szeredi munkatáborba jelentkezik, mert mindene a futball, és azt hallotta, hogy ott jó focicsapat van. Kalandos módon, saját eszének, ügyességének és mások segítségének köszönhetően ő megmenekült, sokan azonban innen sem tértek haza. A munkatáborok a haláltáborok előszobái voltak: köztes állomások, ahol annál nagyobb sokként érte az embereket a nyomor és a megaláztatás, minél nagyobb illúziókkal mentek oda.
Szlovákiában a zsidók vagyonfosztását követően kezdték létrehozni a munkatáborokat, ezek egyike volt a szeredi, amelyben 1942 és 1944 között több mint tizenegyezer embert tartottak fogva. Túlnyomórészt zsidókat, de kommunistákat és az állam más „ellenségeit” is.

A szeredi lista
Annak a 2700 fogolynak a névsorát, akik 1944. novembere és 1945 márciusa között voltak a láger lakói, most találták meg a Szlovák Nemzeti Levéltárban a történészek. A német pedantériával vezetett nyilvántartásban a rabok neve mellett ott van a születési dátumuk, lakhelyük, nemzetiségük, vallásuk – a bejegyzések alapján egész rokonságukat, nem zsidó vallású hozzátartozóikat is felkutathatták a nácik. Ezek a névsorok szolgáltak a transzportlisták alapjául; az összehasonlításkor az is ki fog derülni, hogy minek alapján szelektáltak a nácik. Külön nyilvántartást vezettek a Szlovákiában elfogott külföldi zsidókról; ezek között akadt olyan is, akinek nicaraguai útlevele volt, mégis idekerült. Kezdetben mindenkit azzal hitegettek, hogy a munkatábor a zsidók érdekeit és védelmét szolgálja, s az ott levők ellátása is jobb, mint „kint” a lakosságé. Ez persze, mint a többi propagandatrükk, csak a szlovák lakosság hergelését szolgálta, mert a munkatáborokba nem üdülni mentek a zsidók. Még csak nem is a szlovák államot építeni, mint azt az elkötelezett nemzeti történész, Milan S. Ďurica állítja, aki szerint enni bőségesen kaptak a táborlakók, a gyermekeket nyáron kiengedték a rokonokhoz vakációzni, a zsidó fogorvosoknak pedig még aranyat is adtak a protézisek készítéséhez. Ennek az idilli képnek erősen ellentmondanak a túlélők visszaemlékezései, melyek szerint: ha a haláltábor a pokol, akkor a munkatábor a pokol tornáca volt.

Bútor készítettek a gárdistáknak
A szeredi munkatáborban minden tizennégy évesnél idősebb személynek dolgoznia kellett az asztalos- és szabóműhelyekben, betonkeverőknél, esztergapadoknál. 1942 és 1944 között mintegy 1200 embert foglalkoztattak: reggeltől estig, általában levesen és kenyéren – ha főtt krumplit is kaptak, az már ünnepnap volt. Az itt gyártott bútorokat a katonai és politikai elit irodáiba és otthonaiba szállították. Tiso belügyminisztere, Alexander Mach is zsidók által készített bútorokkal rendezte be a házát.
„Amíg a táborban működött zsidó tanács, addig ha nehezen is, de emberek módjára éltünk. Volt elemi iskola, orvosi ellátás, a súlyos betegeket kórházba küldték” – mondta el a Holokauszt Dokumentációs Központ történészeinek a ma Kanadában élő Ivan Mark, aki 1942 novemberétől 1944 augusztusáig volt a szeredi munkatáborban. „Tizenöt éves voltam, semmilyen szakmához nem értettem, ezért segédmunkát osztottak rám az építkezéseken. Erővel sem bírtam, meg is fáztam, vesegyulladást kaptam, úgyhogy utána már csak a szemetet szedtem az udvaron.” Ezekben az időkben még a gárdisták felügyelték a tábort, vagy ahogy Ivan Mark nevezi őket, a csőcselék. „A társadalom legaljáról szedődtek össze, munkakerülők, részegesek, tolvajok, erőszakos gonosztevők. Folyton részegek voltak, mint a disznók, és minden aljas ösztönüket rajtunk élték ki.”

A kegyetlen táborparancsnok
Abszurd helyzet, de később, amikor német irányítás, Alois Brunner parancsnoksága alá került a tábor, a foglyok visszasírták a gárdistákat. Eichmann jobbkeze, a brutalitásáról híres Brunner 1944 szeptemberében érkezett harminchárom SS-tiszttel Szeredre, és a munkatáborban olyan körülményeket és légkört teremtett, hogy az ettől fogva semmiben sem különbözött a legkeményebb koncentrációs táboroktól. Egyetlen célja volt: Szlovákiának a zsidóktól való „megtisztítása”, és ezért mindent meg is tett. Ő szállíttatta a pozsonyi zsidókat Szeredre, ő szüntette meg a táborban a zsidó tanácsot, felére csökkentette az amúgy is szűkös fejadagokat, rendszeressé váltak a verések, kínzások, gyilkosságok. „Volt, hogy egész éjszaka meneteltünk, ők meg röhögtek rajtunk. Aki kidőlt, azt télen is jéghideg vízzel öntötték le, és otthagyták, amíg csonttá nem fagyott” – mondja Ivan Mark. Alois Brunner mindezek ellenére sértetlenül és felelősségre vonás nélkül úszta meg háborús gaztetteit, 1945 tavaszán egyszerűen eltűnt. A náci bűnösök után vadászó bécsi Wiesenthal Központ munkatársai annak ellenére sem akadtak a nyomára, hogy a nyolcvanas években több interjút is adott német és amerikai lapoknak.

Tiso árnyéka máig elér
A háború utolsó hónapjaiban a szeredi munkatáborba hajtották az összes, még Szlovákiában maradt zsidót. Ebben az időben mintegy ötezer lakója volt a lágernek, és többségük koncentrációs táborokban végezte. A Szlovákiából elhurcolt hetvenezer zsidó közül mintegy tízezren járták meg a szeredi munkatábort, mielőtt gázkamrába vitték volna őket. Nagyon kevés volt az olyan csodával határos szabadulás, mint Martin Friedmanné, akinek a táborban futballtehetsége adott némi védelmet, a tüdőszanatóriumban egy zsidó orvos, majd ferences szerzetesek bújtattak, aztán pedig az orosz partizánokhoz szegődött. Itt lett belőle Anton Petrášek, és itt lett gazdagabb azzal a felismeréssel is, hogy az oroszok éppúgy gyűlölik a zsidókat, mint a németek. Ezért szökött meg tőlük is és fordított hátat örökre nemcsak a háborúskodásnak, hanem Szlovákiának is. Annak az országnak, ahol Tiso képei csak ideiglenesen kerültek a raktárakba, és ahol már a háború végén sejteni lehetett, hogy lesznek, akik a zsidóüldözést is a haza oltárán hozott áldozatként fogják feltüntetni. A film utolsó jelenetében a báni iskola faláról Tiso képét akasztja le egy hivatalnok; arra megy egy helybeli árjásító, és próbálja elkérni tőle. „Nem adom – mondja a hivatalnok –, inkább elteszem, mert biztosan szükség lesz még rá.”
Milyen igaza volt!