A megtalált birsalma

Feltételes és óhajtó mondatokban is érkezik parancs, áttételeken keresztül, virágnyelven, ez különösen idegesítő tud lenni, de szépen is kér. Az eredmény szempontjából azonban mindegy a forma, tudniillik előfordul, hogy azonnal kihullik fejemből a feladat, és csak Marica sokadik emlékeztetője után (mióta könyörgök!), a harmadik, negyedik napon tapad vissza a helyére a leválni induló tapéta, szűnik meg csöpögni a vízcsap. Ugyanakkor – korántsem viszonzásul vagy köszönetképpen, hanem mert a vérében van, illetve otthonról hozta magával mint jó hagyományt –, igyekszik kedvemben járni, hamar megtanulta, mit szeretek, mit utálok. Ez ugyanúgy vonatkozik az ételekre, mint a szokásaimra, hóbortjaimra, bogaraimra, melyekhez automatikusan igazodik, némelyeknek elébe megy, érthetőbben: amire kérni akartam, ő már elkészítette, megvette, kidobta, elvitte, rávarrta. A minap két régi, éppen eledelhez fűződő óhajom közül teljesítette – ezúttal rendhagyó módon – az egyiket, melyet mindeddig bodrogközi kölyökkori gasztronómiai emlékeimben hordoztam magammal a Csallóközben bodrogközi-csallóköziként.

Piacra indult éppen Marica, amikor valamilyen sugallatra megjegyeztem, amit esztendők óta nem: – Ha birsalmát látsz, vegyél két kilót, légy szíves, birsalmasajtot akarok csinálni. – Te? – Igen, én. Neked hiába mondom – tettem hozzá élcelődve, végképp nem számolva azzal, hogy birsbe botlik. Ugyanis negyven éve e tájon – ahol felnőtt két gyerekünk, ahol a közelmúltban megszületett hatodik unokánk – nem találkoztam egykori „keleti” mesebeli őszi aranyalmámmal, melynek gyönyörű illata szétáradt abban a régi szobában, amikor végigraktuk vele a szekrény tetejét. Noha újságíróként is sok helyütt megfordultam a Csallóközben, kertekben, olykor piacon, birsalmát sehol nem láttam, vagy elkerülte a figyelmemet, igaz, nem is kerestem, végül belenyugodtam: nem e vidék gyümölcse. És akkor mit ád isten?! Marica alig fél órával később két kiló birssel tér haza a piacról. Mintha Meseországból lépett volna ki, pontosabban be, a lakásba. – Egy idős bácsinál találtam, aki lelkesen elmesélte, hogy csinálja ő a sajtot. – És Marica mindjárt szintén lelkesen adta nekem tovább a receptet, miközben én még mindig kételkedve nyitottam szét a táskát, melyben nem krumpli volt, valóban birsalmák sárgállottak. Erre mondják, nem semmi. Ennyi évtized után! Örömömben elkapott a hév, bácsi receptje ide, emlékfoszlányaim oda, elővettem néhány szakácskönyvet, majd a világhálón is megkerestem a birsalmasajt készítésével foglalkozó oldalakat. A sokféle, többé-kevésbé egymáshoz hasonló, egymástól eltérő, ilyen-olyan tanácsokkal kiegészített receptekből összeraktam egyet, melynek nyomán a magamfajta alak – aki a rántás és mártás között sem tud különbséget tenni (nem mintha egyik vagy másik kellene a birsalmasajtba) – haladni tud.

A kotta szerinti munkamenet felvázolása után nekifogtam az aranyalmák mosásának, bizonyítandó majd a végeredménnyel, a bundás kenyér elkészítésénél többre vagyok képes a konyhában. Rám pillantva, na meg a vízben úszó asztal láttán, furcsállhatta Marica, amit művelek, ugyanis azonnal nagyobb tálat, fazekat vett elő, és kést, és már mutatta, magyarázta, mit hogyan, és nemcsak hogy bekapcsolódott a folyamatba, hanem átvette az irányítást, mint amikor egyszer nagyobb fiú-, majd leányunokáimmal próbáltam, ugyancsak kottából, befőttel ízesített süteményt sütni. Amikor felkapta a kést, biztos voltam benne, a birsalmasajt sem lesz csak és egyedül az én művem. Mindazonáltal be kellett látnom, a feleségem gyorsabb, rugalmasabb nálamnál, amit ő egy mozdulattal elér, én hárommal sem. Ez mindig csodálattal elegy tisztelettel tölt el. Ilyenképpen a megtisztított, felaprított birsalmahalom gyorsan fazékba került, majd gázláng fölé. Marica, akinek a Csallóköz a szülőföldje, ekkor, némi meglepetésemre, kezembe nyomta a fakanalat, mondván, mi soha nem csináltunk ilyet otthon, te tudod, hogy kell, folytasd. Ettől függetlenül, hogy rövidre zárjam mondandómat, nem állhatta meg, hogy negyven éve tartó házasságunk első birsalmasajtjának készítésébe, mely, mint említettem, több forrásból összeállított új receptem szerint történt, ne avatkozzon bele. Nem árultam el neki, de titokban örültem közreműködésének, akkor is, ha a sajtkészítő mester főszerep helyett inasnak éreztem magam, aki pusztán asszisztál. Azt meg már valóban csak néztem – bámultam –, ahogy a nagy fazékból két őzgerincformába öntötte a kocsonyás masszát. Mely most már napok óta szikkad, szárad, előírás szerint. Hogy nem ez lesz az első és utolsó – akár közösen készülő – sajtunk, az biztos, merthogy időközben kinyomoztam, a Csallóközben ugyanúgy megtalálható a birsalmafa, mint a Bodrogközben és másutt, s hogy gyümölcse itt, a Duna menti tájak szobáiban valamikor ugyanúgy a szekrény tetejéről szórta illatát.

Hogy el ne felejtsem, a másik gyerekkori kedvenc eledelem, amellyel még tartozom magamnak és az unokáknak: a vargabéles. Ahogy a nagymama és anyu csinálta, mellőzve a cicomát, mégis felejthetetlenül. De csak akkor állok neki, ha Marica nem lesz itthon…