A legjobb a legjobbak között

Nevét már jegyzi a szakma, ő rokonszenves szerénységgel mégis azt mondja: most még nem az a lényeg, mit ért el, mert ez csak a kezdet. Ahhoz, hogy az ember önmaga maradjon, sokkal fontosabb észben tartani, honnan indult.

A te esetedben ez a kiindulópont szüleid révén Nyitracsehi, a nagycétényi alapiskola és a pozsonyi Duna utcai gimnázium. Honnan eredeztethető a biológia iránti érdeklődésed?

Egyértelműen a nagycétényi iskolából: minden téren ott kaptam a biztos alapokat. Osztályfőnökömnek, Jaruska Izabellának köszönhetem, hogy máig erős gyökerekkel kötődöm a szülőföldemhez, és hogy számomra magyarnak lenni többet jelent a puszta pátosznál. Biológiára és kémiára Varga Lujza oktatott, tőle tanultam a rendszeres gondolkodást. És akiknek köszönhetően ezt az iskolát a későbbi pályámat is meghatározó helynek tekintem, azok az akkori igazgató, Szabó Lajos és felesége, Zsuzsanna. Akkor csak éreztem, ma már tudom is, hogy elsősorban az ők teremtették meg odaadásukkal az iskola különleges hangulatát. Azon a kis nyelvi szigeten olyan körülményeket tudtak teremteni, hogy a diákjaik bárhol meg tudták állni a helyüket.

A gimnáziumban már nem is volt kérdés, merre tovább?

A szakot illetően nem; az egyetemen gondolkodtam, de számomra fontos volt, hogy magyarul tanulhassak tovább, ezért esett a választásom az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia szakára. A kutatás vonzott, és tudtam, hogy Magyarországon ebből a szempontból nagyobbak a lehetőségek.

Hogy választottál kutatási területet? Mert gondolom, ahhoz is komoly ismeretekre van szükség, hogy az ember tudja, mivel érdemes foglalkozni.

A molekuláris biológia mellett még az egyetemen elköteleződtem, és nagy szerencsém volt, mert másodévesen kerültem mostani munkahelyemre, az I. Sz. Patológiai Intézetbe. Akkor lépett be az intézetbe leendő mentorom, a mostani igazgató, Matolcsy András professzor, aki épp New Yorkból tért haza új kutatási módszerekkel és gondolatokkal. Húszévesen az ő nemzetközi szintű munkacsoportjába kerültem, és ezzel eldőlt, hogy molekuláris diagnosztikával és daganatkutatással fogok foglalkozni.

A gyakorlatban hogy folyik az ilyen kutatás? Rákos szöveteket vizsgáltok?

A vérképző rendszer sejtjeinek daganatos megbetegedéseit vizsgáljuk. Azt kutatjuk, miért reagálnak bizonyos kezelésekre egyes betegek jól, mások pedig nem. A kulcs a genetikai különbségekben van. Ha ezeket fel tudjuk tárni, akkor kifejleszthetők olyan kezelési módszerek, amelyek a genetikai adottságok alapján célozzák meg a daganatot. 

A Junior Prima díjat a follikuláris limfóma kialakulásáért és transzformációjáért felelős génmutációk feltérképezéséért kaptad. A laikus ebből legfeljebb annyit ért, hogy a limfóma a nyirokrendszer megbetegedése.

A follikuláris limfóma a fehérvérsejtek egyik típusát, a B limfocitákat érintő daganatos betegség, a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan. A betegek kezdetben általában jól reagálnak a kezelésre, de aztán visszaesés következik be, és a betegség agresszív formát ölt, s ekkor már kicsi a túlélés esélye. Mi arra keressük a választ, milyen genetikai eltérések húzódnak meg emögött, és hogyan lehet ebbe a folyamatba beavatkozni.

Az egyetem elvégzése óta a patológiai intézet tudományos munkatársa vagy, az Európai Hematológiai Társaság posztdoktori ösztöndíjával három évet töltöttél a londoni Barts Cancer Institute-ban, és jelenleg is vendégkutatói státusban vagy ott. Mennyire fontos ebben a munkában a nemzetközi kitekintés?

Legalább annyira, mint a szakmai tudás. Nagyon jó időszakban kerültem ki Londonba, olyan fiatalon, amikor az ember személyisége még formálható, fogékony az újra. Ismét szerencsém volt a mentorommal, vele egy budapesti limfómakonferencián találkoztam. Együtt vacsoráztunk, és közben megkérdezte, mit kutatnék, ha kaphatnék kétszázezer fontot. Említettem egy ötletet; erre azt mondta, hogy ez tízből hét pont. Tovább kérdezgetett, szinte állásinterjút folytatott le velem, majd hónapokkal később jelentkezett e-mailben, hogy van egy pályázati lehetőség, volna-e kedvem vele dolgozni. Ezt a támogatást nem kaptam meg, később azonban sikerült elnyernem az Európai Hematológiai Társaság posztdoktori ösztöndíját, s kijutottam vele Londonba. Nagy kaland volt, rendkívül inspiratív közegbe kerültem. Munkatársaim között volt ír, skót, kínai és nigériai is, mindenki másfajta szemléletmódot, mentalitást hozott a közös munkába.

Az egész csapat ugyanazon a témán dolgozott?

Valamennyien a follikuláris limfóma genetikai térképén dolgoztunk. Találtunk például egy olyan gént, amely mutációkat hordoz a betegek negyedében, és erre a gyógyszercégek már kifejlesztettek speciális gátlószereket. Jelenleg folyik a klinikai kipróbálásuk; ha szerencsénk lesz, néhány éven belül a betegek kezelésében is alkalmazhatják őket. Ez minden kutató álma: hogy az eredményei által javuljanak a betegek gyógyulási esélyei.

Mit szólsz azokhoz az összeesküvés-elméletekhez, amelyek szerint a gyógyszergyártó cégeknek nem érdekük, hogy piacra kerüljön a rák ellenszere, mert több készítményt tudnak eladni a kezelésekre?

Ma már a tudomány nyomása sokkal nagyobb, és a valóban hatékony gyógyszer eladása a gyártóknak is nagyobb üzlet. A leukémia ötven fajtája közül például egyetlenegy gyógyítható úgy, hogy a benne található genetikai eltérésre specifikus gyógyszert, egy tablettát kell a betegnek bevennie naponta, élete végéig. Ez a személyre szabott vagy célzott terápia első példája. Kezdetben komoly kétkedés fogadta ezt a megközelítést, mára azonban a daganatkutatás és a gyógyszerfejlesztés fő irányvonalává vált.

A rákot alapvetően szerzett megbetegedésnek tartják. Mennyire befolyásolja kialakulását a genetikai hajlam?

Egyike a több tényezőnek, de vannak bizonyos daganattípusok, ahol az életmód és a környezeti hatások mellett fokozott szerepük van az öröklött genetikai eltéréseknek. Az akut leukémiáknak is van egy ritka csoportjuk, amelyik öröklődő – ez a másik kutatási témánk, melynek keretében olyan családokat vizsgálunk, ahol ez a betegség nemzedékről nemzedékre előfordul. Azt kutatjuk, melyek azok a genetikai mutációk, amelyek meghatározzák a betegség kialakulását, mi befolyásolja a klinikai heterogenitást, vagyis hogy van, akiknél nagyon fiatal korban, másoknál pedig később vagy egyáltalán nem jelenik meg az adott kórkép.

Tudományos főmunkatárs vagy, ami a kutatói ranglétrán az egyetemi docenssel egyenrangú beosztás. Ez mit jelent a gyakorlatban?

A molekuláris diagnosztikai laboratóriumot vezetem, ahol a leukémiás és limfómás betegek szövetmintáit vizsgáljuk. Az egész országból mintegy ötezer minta érkezik hozzánk évente; a klinikus kollégák az eredményeink alapján határozzák meg a diagnózist és állítják be a kezelést. Emellett egy önálló kutatói csoportot vezetek, és oktatok is. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen immunológia- és genetikagyakorlatot vezetek, s előadásokat is tartok a patológia tárgyán belül genetika témakörben.

Szeretsz tanítani?

Nagyon. Fiatalokkal jó foglalkozni, mert belőlük még minden lehet, és nagy sikerélmény, ha sikerül felébreszteni bennük az érdeklődést. Tanítottam olyan külföldi hallgatókat is, akik az orvosi egyetem előkészítőjére jártak, egy húszfős csoportban tizenöt különböző országból érkezett fiatalok voltak. Ott nagyon érződött, mekkora különbségek vannak az egyes országok középiskolai oktatásában, nagy kihívás volt egy szintre hozni őket.

Mi kell a kutatónak a hatalmas tárgyi tudáson kívül? Türelem, hogy kibírja, amíg jönnek az eredmények? Fantázia, hogy kitalálja, mit keressen?

Ez mind, és még nagyon nagy adag kitartás, mert sokszor az egyik kudarctól a másikig kell menni anélkül, hogy az ember elveszítené lelkesedését. Az irányokat és kereteket ma már meghatározza a tudomány körforgása, nagyon oda kell figyelni, hol tartanak a témában más kutatócsoportok, ki mit publikált. 

Tizennégy éve élsz Budapesten; itt vagy már otthon?

Nagyon hamar otthon voltam itt is, szinte azonnal, amint sikerült elhinnem, hogy határon túli magyarként is ugyanarra lehetek képes, mint a budapestiek. Rájöttem, hogy ezek a kétségek csak bennem léteznek, és teljesen indokolatlanok, mert a közegben, ahol mozgok, nagyon ritkán találkoztam előítéletekkel. De Szlovákiában is mindig otthon leszek, mert az az a hely, ahol felnőttem, formálódtam, ahová érzelmi szálak fűznek. A hazai eseményeket rendszeresen követem, szavazni is hazajárok, mert nem közömbös számomra a szlovákiai magyar közösség sorsa.

Ami főleg az olyan »egyszerű« helytállásokon múlik, mint a te szüleidé volt, amikor Nyitráról járatták a három gyermeküket a nagycétényi magyar iskolába.

Ezért a mai napig hálás vagyok nekik. Emlékszem, hogyan néztük testvéreimmel az ablakból a szemközti szlovák iskolát, ahová a gyerekek nyolc előtt ballagtak át, mi pedig már hétkor a buszban ültünk. A szüleink nagyon hamar elmagyarázták nekünk, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, magyarként más választás számunkra nem is létezik. Valóban nem létezett, mert az ember csak akkor tud minden képességet kihozni magából, ha tudását anyanyelvi közegben alapozza meg.