A lány, aki nem fél a farkastól

A füleki Gál Biankát ritka és súlyos betegséggel verte, ugyanakkor minden bajt legyőző derűs természettel áldotta meg a sors

Nem tudni, és ma már nem is fontos, mi volt előbb: a betegség ébresztette-e rá, hogy minden szép pillanatnak örülni kell, vagy épp pozitív életszemléletének köszönhetően sikerült úrrá lennie a testén. A lényeg az, hogy a csupa mosoly kislány betegen is megtalálta helyét a világban, és folytonos önsajnálat helyett még ő tud erőt adni másoknak.
Sokáig nem tudták, mi a baja
Bibi – barátai így hívják – idén érettségizett a füleki gimnáziumban. Az utolsó évfolyamot levelező tagozaton végezte, mert kezelésekre járt, és sokáig kerülnie kellett a társaságot a fertőzés kockázatának kizárása végett. Tavaly júniusban diagnosztizáltak nála egy krónikus autoimmun betegséget, a szisztémás lupus erytmatosust (kísérő tünete, a bőrpír miatt hívják vörös farkasnak), amelynek következtében a szervezet saját maga ellen fordul. Mivel a kórnak nincsenek specifikus tünetei, csak az épp megtámadott szervhez köthetők, két évig tartott, amíg az orvosok egyáltalán felismerték. Amin Bibi és édesanyja az elmúlt három évben keresztülment, az a hazai egészségügy siralmas állapotáról és sajnos, nagyon sok orvos emberi tulajdonságairól is tökéletes kórképet nyújt.
„Bibi három éve kezdett panaszkodni, hogy fájnak az ízületei. Az orvosok először reumára gyanakodtak, majd kivetették a manduláját. Utána kizárásos alapon azt mondták, hogy a pajzsmirigye okozhatja a bajt, a következő változat pedig a nyirokcsomórák vagy a leukémia volt. A vizsgálatok egyik feltevést sem támasztották alá, így a lányom rendes kezelést sem kapott. Megjártuk a losonci kórházat, aztán Pöstyént, ahol reumatológus szakértők vizsgálták, de ahányan voltak, annyiféle diagnózist állítottak fel, mert mindig más eredménye volt rossz – meséli Bianka édesanyja, Gál Mária. – Csupa különleges nevű betegséget emlegettek, magyarázatot viszont senkitől nem kaptunk, hogy mik ezek, csak az interneten néztem utána. Azóta is ott keresem meg, milyen gyógyszert kap, mert senki sem fárad azzal, hogy felvilágosítson. Mindenhol csak dorgálást kaptam, hogy hol voltunk eddig, pedig három éve az orvosokat járjuk, és minden lehetséges vizsgálatot elvégeztek már.”
Meggyőzte magát, hogy meggyógyul
Amikor a mandulaműtét és a reuma elleni gyógyszerek sem segítettek, Bibi gerincvelőjéből, veséjéből és szájüregéből, majd a nyaki és a hónalji nyirokmirigyekből vettek mintát. Volt, hogy érzéstelenítés nélkül vágták és varrták, a gyógyszerek mellékhatásaként csomókban hullott a haja, és felpüffedt a teste, de a kislány mindent zokszó nélkül tűrt. „Tavaly júniusban volt a nagyobbik lányom diplomaosztója Nyitrán, Bibi akkor már csont-bőrre soványodott, és alig bírt járni. Erős hasfájással vittem a losonci kórházba, de ott nem tudtak vele mit kezdeni, csak nyugtatókat kapott. Elvitték Besztercebányára. Azzal fogadtak, hogy miért nem jöttünk hamarabb, a lány meg fog halni. Nem vonom kétségbe, hogy nagyon jó szakemberek dolgoznak ott, de egy nyugtató, kedves szót sem hallottunk tőlük. Amikor Bianka két év után először kiborult, és sírógörcsöt kapott a kórházban, azonnal felvitték a pszichiátriára. Én megértettem, hogy sír, annyi feszültséget kellett valahogy kiadnia magából; az orvosok és az ápolók azonban úgy kezelték, hogy hisztériázik. Csak akkor enyhültek meg kicsit, amikor látták, hogy minden másnap bent vagyok nála, és ha nem engednek be a szobába, akkor a folyosón várok akár órákig is” – mondja az édesanya, aki az elmúlt három évben együtt szenvedett és bizakodott a lányával.
Ma már mindketten hiszik: a betegség csak átmeneti állapot, amelyet le fognak győzni. „Tavaly a kórházban döntöttem el, hogy küzdeni fogok, mert úgy éreztem, rosszabb már úgysem lehet. Amikor a legnyomorultabbul éreztem magam, oldalakat írtam tele azzal, hogy egészséges vagyok, szép sűrű hajam van, meg fogok gyógyulni, és megyek haza. Mire több századszor írtam le, magam is elhittem” – kapcsolódik a beszélgetésbe Bibi, aki jó adag fekete humorral számol be a kórházi megpróbáltatásokról. Azt mondja, ezt csak így lehet feldolgozni, és minden oka megvan rá, hogy nevessen az egészen, hiszen él, és eredményei annyit javultak, hogy az orvosokat is meglepték.
A gyerek változtatta meg a felnőttet
„Tavaly nagyon erős infúziós kezelést kaptam, de most már csak gyógyszereket szedek. Folyton kipirul az arcom, elformátlanodtam a testemben felgyülemlett víztől, napra sem mehetek, de sebaj, úgysem szeretek strandolni” – legyint mosolyogva. Azt, hogy a betegség négy fal közé zárta, nem rabságként fogja fel, mert képes volt megteremteni a saját világát: olvas, filmez, rajzol, novellákat ír, hegedül, pszichológiával foglalkozik, ellátja a hörcsögeit. Él, és élvezi az életet, magától értetődő természetességgel és őszinte örömmel, amely a körülötte lévőkre is átragad. „Kiskorom óta érdekeltek a lelki dolgok, anyunak kellett hallgatnia otthon a filozofálgatásaimat, de nem vette igazán komolyan. Mindkettőnket csak a betegségem ébresztett rá a pozitív gondolkodás öngyógyító erejére. Amint elhittem, hogy fel fogok épülni, rohamosan javult az állapotom, arra is képes voltam, hogy az akaratom erejével csökkentsem a vérnyomásomat. Sok olyan dolog történt velem az elmúlt egy év alatt, amelyre nincs tudományos magyarázat, de én tudom, hogy az angyalok vigyáznak rám.”
Bianka és édesanyja a tavalyi válságos időszak óta csak egymásnak élnek. Amikor felismerték, hogy senki másra sem számíthatnak, megtették a döntő lépést, Fülekre költöztek. „Tíz évig éltem egy kapcsolatban, amely a bajban megméretett, és könnyűnek találtatott. Vállalkoztam, azt is fel kellett számolnom; de nem bánom, mert fontosabb volt, hogy Bianka mellett legyek. Sokat tanultam tőle, ő, a gyerek változtatott meg engem, a felnőttet. Amikor elcsüggedtem, mindig azt mondta, hogy a sok lehetséges rossz közül ez biztosan a kisebbik, és hogy mindezeknek meg kellett történnie velünk, hogy ilyen békében és szeretetben éljünk. Ma már tudom, hogy ha megtesszük, ami tőlünk telik, a legnagyobb bajban mindig jön valami külső segítség. Elvégeztem az ápolói tanfolyamot, németül tanulok, úgy tervezem, kimegyek Ausztriába dolgozni. Amíg távol leszek, a nővére fog vigyázni Biankára; de úgy érzem, nem lesz rá szükség. A budapesti ELTE-re felvételizett pszichológia szakra; remélem, sikerül neki, és nappali tagozaton tanulhat, élheti az életét” – bizakodik az édesanya.
Filmet készített a betegségéről
Bibinek más tervei is vannak. A filmezést, amelyet két és fél éve kezdett el, szintén szeretné folytatni. Ezt a kedvtelést is a sorsszerű véletlen hozta: egy ajándékba kapott videokamerával először a barátait örökítette meg, később már maga is írt forgatókönyveket, rendezett jeleneteket. A közös nevező mindegyik kisfilmjében a humor és az önirónia; egyetlen kivétel van, a Lupus, avagy a farkas markában, amelyet a saját betegségéről forgatott. Az alkotást a magyarországi IntegrArt – Mutasd meg magad! filmversenyen különdíjjal, strasbourgi kirándulással jutalmazták, de Bibi a betegsége miatt nem mert elutazni. A My soul, vagyis a Lelkem című az emberben lakozó jó és rossz hadakozásáról szól; ezzel tavaly a szlovákiai magyar amatőr filmesek országos fesztiválján, a Pictúrán fődíjas lett. „Nyertem egy notebookot, ennél is fontosabbak azonban a barátok, akikkel a filmezés kapcsán ismerkedtem meg. Idén amatőrfilmes-táborba is készülök, elhatároztam, hogy most már semmiről sem maradok le, nem fogok folyton félni, hogy mi lesz velem. Bizonytalanságban élek, de bízom benne, hogy minden jóra fordul. A rosszból annyi volt, hogy mostantól már csak az egyensúly miatt is csupa csodálatos dolognak kell történnie velünk” – jelenti ki huncut mosollyal Bibi.
Varázslatos egyénisége, sugárzó energiája bennünk sem hagy kételyt, hogy valóban minden rendben lesz, és hogy Bianka művészként, pszichológusként egyszer még másokat fog gyógyítani. Megértő figyelemmel, jó szóval és mindent feloldó nevetéssel, mert ő már tudja, milyen fontos ez.

*********
Felhívás!

Találjuk meg együtt!
Várjuk olvasóink segítségét, hívják fel figyelmünket azokra a környezetükben élő személyekre, akik áldozatvállalásukkal, önzetlen segítőkészségükkel, tartásukkal, azzal, ahogy nehéz sorsuk ellenére felül tudnak kerekedni a nehézségeken, példaként szolgálhatnak mindannyiunk számára.
Keressük együtt a Vasárnap angyalát! Azt az önfeláldozó embert, aki elismerést nem várva teszi, amit a szíve diktál.