A közösségi ember

 Minden kulturális rendezvényen részt vettem, az iskolában magam kezdeményeztem, szerveztem, verseltem, szónokoltam, írtam, olvastam (nem, táncolni nem táncoltam!). A szövegfüggő kultúra híve voltam már akkor, talán így érthető a Presser-vonzalom és a többi. De áldozatot, úgy érzem utólag is, nem hoztam. Ez sem tartott viszont sokáig, húszévesen férjhez mentem, az egyetemen meg hamar megmutatták, hogy itt nem nyüzsögni, itt tanulni kell. Abból gondolom, hogy mégis úgy nézhettem ki, mint egy közösségi, mert mikor a legény (ugyancsak húszéves) bejelentette szüleinek, hogy nősülne, s hogy ki volna az alany, eléggé el nem ítélhető módon felsikoltott anyósom (aki akkor még csak az ő édesanyja volt): Jézusmária, meggondoltad, te gyerek, hiszen ez közösségi ember, ez soha nem lesz otthon, ennek társaság kell meg történés, ez nem feleségnek való! Hogy meggondolta-e, tudta-e, azt sem tudom. Mindenesetre nálánál otthonülőbb ember egy van csak: én. (Ő legalább a kertet szereti.) Ezért is csodálom annyira azokat az igazi közösségi embereket, kikből még mindig van néhány, akik kényelmet, családot, energiát áldoznak a közért, az ügyért, valamiért, ami nemcsak az övék. Mert a közösségi ember önfeláldozó. Az a többiekért tesz, nem magáért. A Vasárnap ekhós szekerén utazva több ilyennel is találkoztam, személyesen győződhettem meg róla, hogy ez így van.

Ám mostanában egy új dimenzió felé tart (vagy már ott van?) a közösségi élet. Ezt a dimenziót úgy hívják, hogy közösségi háló. És nagyon találó ez a háló szó, mert ki belepottyan, az bizony ott van, mint a légy a pókéban, csak csoda folytán jöhet ki belőle jól. A gyanútlan új közösségi tagot olyan észrevétlen szippantja be ez a virtuális közösségi élet, hogy az észre sem veszi. Én nem vagyok itt sem közösségi, pedig elvileg jó lehetne annak lenni, hiszen mint az ideákat és a pártokat is az általuk érvényesülni kívánó emberek teszik tönkre, ezt is. Mert egyébként – szövegközpontúként mondom – annyi okos dolgot lehetne megosztani ott egymással, közösséget építve és ápolva a józan gondolkodásúakkal a minőséget közvetíteni, ehelyett itt is zajlik a kitelepítés (nem tetszel, letiltlak), a szövetkezetesítés (ha nem csatlakozol, közellenség vagy), a rötyeség, a bóvli, a híg sűrűnek való beállítása. És mi, a gyanútlan közösségi tagok asszisztálunk benne. Azt még csak valahogy megemésztem, hogy a kisebb-nagyobb celebekkel teletömött tudatunk egy idő után úgy gondolja, vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te, és kiposztolja ő is testi önvalóját, majd a sok csini vagy, puszi visszaigazolást látva, el is hiszi. Kell, talán kell az elismerés szikkadt, mert ingerszegény lelkünknek. Még azt is megértem, hogy a reggelijét, ebédjét, vacsoráját teszi ki valaki, talán, hogy mutatni, ő is tud tálalni, nemcsak főzni. Ami viszont úgy fejbe vágott, hogy még mindig kettőt látok, az a családok közti kommunikáció. Hogy ott, nyilvánosan, az egész hálóvilág előtt beszélik meg a dolgaikat. És még ezt is lehet überelni: büszke édesanyák itt köszöntik fel 1–40 éves gyermekeiket. Isten éltessen, kis tündérkém, nagyon szeret téged, anyuci. De leginkább így: isten eltesen, kis tundrkem, nadon seret teged, anjuci. Az meg, amelyik több már, mint egy, válaszol: en is tegedet, te vagy a legjob. És elképzelem, amint anjuci gépébe meredten ül az egyik szobában, eszébe jut a szülinap, és ír gyorsan tundrkemnek egy jókívánságot, posztolja a rózsás kis pofiját is, esetleg kibiggyeszt mellé egy csillogó csokrot, tortát, lovacskát, cicát. Az meg, amelyik több már, mint egy, ül a gyerekszobában, mered a gépébe, jé, (mint miszterbín) kaptam levelet, és visszaír sebtében, csókot szóró szívecskés kiskutyák kíséretében. Vajon ők találkozhatnak egymással személyesen is?

Folytköv.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Hallja – szólt keményen neki – most VASÁRNAP délelőtt van, nekem most a maga számára egy perc időm sincs.

Móricz Zsigmond: A fáklya