A kenyér íze

 Mert Köbölkúton még az én kislánykoromban is volt pék, kemence, igazi kenyér. Nagyon szerettem. Látta is ezt rajtam a környezetem. Karom, combom, orcám, mint megannyi kelt kalács. És tágra nyílt szemmel néztem, amikor anyukám, apukám vagy nagymamám (mert persze kés, villa, olló kisgyerek kezébe nem való) kenetteljesen kézbe fogta, s a kés hegyével keresztet rajzolt a hátára. Valami különös, nagy-nagy tiszteletet parancsoló gesztus volt ez. Naná, hogy megkérdeztem, mire való, Krisztus teste, meg kell szentelni, jött a válasz. Nem is dobtunk el egy falatot sem, s ha nyári futkosásban az utcán véletlen a földre esett, fölkaptuk, megfújtuk és majszoltuk, futottunk tovább. Később, már nagyobbacska koromban hallottam a Harmincéves vagyok betétdalai közt Kútvölgyi Erzsébet előadásában a Kenyérdalt (Mikor az öregek kenyeret szelnek, rá még keresztet vetnek), s akkor már tudtam, mit jelent ez, de azt is tudtam, hogy nemcsak az öregek, én magam is, hiszen addigra ügyesen használtam mindenféle szúró-, vágóeszközt, kezemben gyakran megvillant a kés. Azóta sem szegünk meg kenyeret e nélkül a kegyeleti mozdulat nélkül, így hagyományozódnak a szokások, így öröklődik tovább a kultúra, a kollektív tudás. (Köpködő fiúk is apjuktól, anyjától a nem beosztó leány?) Csak a kenyér, az nem a régi. Próbáltam már mindenfélét, a kínálat akkora, hogy magában az több mint gyanús. A kenyér ízét egyik sem adja vissza. Az állagról nem is beszélve. Azok a régi, gyermekkorom kenyerei, ha nem ettük meg időben, megszáradtak, anyukám a húsdarálón prézlivé őrölte őket. A mostani a fehértől a barnáig, a magostól a korpásig mind megpenészedik. Sejtem, a kovász, mely lelke a kenyérnek, lett helyettesítve mindenféle praktikusabb dologgal, állagnövelővel, ízfokozóval, stabilizátorral, különböző félelmetes számokkal az E egész skáláján.

Kenyérdal

Hányféle íze van ennek a szónak,

Egyet gondolsz csak jónak.

Sokszor eldobod, de amikor nincs,

Rájössz, milyen nagy kincs.

Mikor az öregek kenyeret szelnek,

Rá még keresztet vetnek.

Nehéz kezük a morzsák után nyúl,

Szájuk halkan mormol.

Mikor a gyerekek kenyeret esznek,

Lekvárbajuszt is kennek.

Mohó szemük a péket csodálja,

Kenyeret hogy csinálja.

Mikor a magokat szórod a földbe,

Kár, hogy nem gondolsz többre.

Millió életnek küzdelmes útja

Érted is indul körbe.

Tüzes homlokú, nagy kemencékben

Neked sütik meg éjjel.

És ha megszeretsz, megosztom veled

Én is mindig szépen.

(Presser–Adamis: Kenyérdal)

Éppen végigdúdolom magamban a musical Kenyérdalát, belefacsar szívembe a nosztalgia, idézném föl azt az ízt, azt az illatot, azt a meleg cipót, ahogy baktatok vele haza a pékségtől, közben meg nem állom, hogy ne csipkedjem meg a pisléjét, de semmi sincs már, se íz, se illat, se pékség, sem a kenyeret dagasztó nagyanyám, amikor váratlanul belép az ajtón a lányom, egyél is, ne csak dolgozz, mondja, és letesz elém egy meleg lángost.

Az is magyar.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

-----------------------

VASÁRAP volt, augusztus vége, a városra hetek óta nem esett eső.

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve