A feltörő NAP

Szakképzett szakácsként előbb egy roscommoni szálloda konyhájában dolgozott, aztán Dublinba költözött, ahol a Tűtorony közelében, egy bárban kapott állást. Most negyedik könyvét írja, amelyben kinti kalandjait és belső utazásait tárja olvasói elé. Első regényében, A genovai méregkeverőben mondja a kis Visconti lány: el kell távolodni a dolgoktól ahhoz, hogy megértsük őket. Magyarország Tükörországként szerepel Tristan Schwartz készülő könyvében. „Az Írországban töltött három év azért fontos az életemben, mert ott értettem meg bizonyos itthoni dolgokat. Nem véletlenül beszélek a könyvben Tükörországról: nálunk minden fordítva működik, mint kellene. Igen, bátorság kellett ahhoz, hogy egyedül, két bőrönddel és egy címmel a kezemben nekivágjak a világnak. Kimentem, mert vonzott az ismeretlen, és mindennap mindenkitől ugyanazt hallottam. Huszonhat évesen ebből lett elegem. Író bárhol lehetek – gondoltam, sőt magányos is, bár nem ez volt a célom. Világot akartam váltani, hogy önmagam lehessek. Nyár volt, amikor elmentem. Itthon hétágra tűzött a nap, ott jégeső várt és egy idős bácsi. Olyan angolsággal beszélt hozzám, hogy én abból semmit sem értettem. Az írek, főleg vidéken, nagyon erős tájszólást használnak. Előbb egy egyszerű gyorsétteremnek lettem a szakácsa, ahol kolbászt, hurkát és szalonnaszeleteket sütöttem. Tíz év szakácsmestersége után ez volt a feladatom háromszor annyiért, mint itthon. Majd amikor jött az ebéd, pitét is kellett tennem a sütőbe, amely darált hús, vajas tésztával. Mindent fagyasztva kaptunk. A pitét is. Az én kedvencem a vese és a steak volt, de együtt. A birkahús krumplipürével és húslevesízű, barna szósszal. Az ír konyha nem ezerízű, tehát változatosnak egyáltalán nem nevezhető. Nagyon egészségtelenül étkeznek az írek. Nekik egy a fontos: minél többet és minél hizlalóbbat enni, hogy minél több energiát vigyenek magukba, és hogy minél többet tudjanak rá inni.” Másik jellemző tulajdonságuk a közöny. „Az írek évezredeken át szegények voltak, és elnyomottak, sokat szenvedtek. Ez ma is bennük van. Az idősek, főleg a férfi ak, nagyon jó fejek. A nők vagy kőkemények, vagy nagyon kedvesek. A fi atalok minden iránt közömbösek, semmi sem érdekli őket. Elmennek egy pubba, körbeállják a tévét, nézik a meccset és isznak. Sem igazán örülni, sem igazán bosszankodni nem tudnak. Semmi szenvedélyt nem láttam bennük. Egy idő után én is közönyössé váltam köztük, pedig az elején nagyon lelkes voltam. Mindenkivel barátkozni akartam, de nem ment. Nem nagyon foglalkoztak velem. A világról nagyon keveset tudnak, fi lm vagy irodalom egyáltalán nem érdekli őket. A Hairt például senki nem ismerte. Fogalmuk sem volt a dalokról. Az Ulysses sem mond nekik semmit. A foci, a pénz és a fogadás tudja csak lekötni őket. Nem egész három év után jó volt most hazajönni.” Roscommonban hetven kilométerre lakott az óceántól, Dublinban tíz percre a tengertől. „Roscommonban mindig rossz volt az idő. Nyáron is csak egyszer-kétszer volt igazán meleg, amikor elég volt egy póló. De másnap már esett. »Ha nem szereted az időjárást Írországban, akkor várj öt percig« – tartja a mondás, és nem kis igazság van benne. Húsz percig tavasz van, húsz percig ősz, utána jön a jég, a meleg, s ez mindennap így váltakozik. Egy hangulatembernek, mint amilyen én vagyok, ez nem igazán kedvez. Életem legszebb óráit egy szakadék alján, a tengerparton töltöttem. Útközben, míg odaértem, nagy szemű szedret és apró savanyú almát szedtem, amitől jól kiszáradt a szám, de fi nom volt. Fújt a szél, sütött a nap, a hullámok közül egy nagy testű fóka dugta ki a fejét. Ez a kép sokáig megmarad bennem. Dublinban egy pálmaliget közepén, a kertvárosban teremtettem otthont magamnak, ott, ahol egyszerre virágzik az aranyvessző, az orgona, a gesztenye- és a tulipánfa.” Itthon Csepelhez, a Királyerdőhöz köti a legtöbb év. Ott nőtt fel. Aztán, ahogy ő mondja, kiment a városba szakácsnak. A szakácsból pedig író lett. A genovai méregkeverő után a Még a cowboyok is, majd a Katika cigányélete következett. „Nagy szerencsémnek érzem, hogy a természetben nőttem fel. Az unokatestvéremmel folyton kint voltunk a szabadban. Mindig tudtuk, hol járt a róka, a vidra, a pézsmapocok. Ismertük a fákat, a madarakat, a lepkéket, a bogarakat. Úgy éltünk, mint a Száz év magányban a gyerekek. Anyukám vegyész volt, nevelőapám gyárban dolgozott, az öcsém, remélem, építész lesz. Én meg kitanultam a szakácsmesterséget, de azzal, hogy 2002-ben kiadták az első regényemet, más vonal indult el az életemben. Akkor jöttem rá, hogy jó, rendben, hogy szakács vagyok, abból is ki tudom hozni a maximumot, de a buddhizmus és a karma is érdekel, és mert tehetséget kaptam a sorstól, ki kell használnom, abban kell kiteljesednem. Nagyon szeretek írni, kint is meglepően sokat írtam, most ebből lesz az új könyvem, a Felhőország. Útikönyv lesz, de nem a szó szoros értelmében. Rólam szól majd, az én történeteim lesznek benne, az én életem. Nagyon sokféle emberrel találkoztam kint. Spanyolokkal, lengyelekkel, szlovákokkal, franciákkal, délamerikaiakkal, kínaiakkal. Mindegyiküknek megvan a maga jellegzetes viselkedési formája. Emberekről, helyzetekről, kalandokról mesélek majd. Azért is jöttem haza, hogy befejezzem a könyvet. Ez most nekem csodálatos időszak.” Dublinból Csepelre költözött. Vissza az erdő szélére. A nagyszüleihez. „Náluk szeretek aludni, ott van jó szobám. Anyukámék háza a másik utcában van, közel lakunk egymáshoz. Remek asszony a nagymamám, hetvenkét éves, de még mindig rácsap a fenekemre, ha elmegy mellettem. A nagypapám is jó fej, őt is nagyon szeretem. A keresztapám pedig a világ legszebb embere. Egész életében halőr volt, kint élt egy tanyán. A dédmamámat is ismertem. Tizenhét éves voltam, amikor meghalt. Kereskedő volt. Igazi úriasszony kesztyűben és kalapban. Én voltam a szeme fénye. Az ő ágyában aludtam, amikor kicsi voltam. Petőfi t szavalt nekem, és Aranyt. Gyönyörűen! Mellette is, meg mások mellett is sok mindent megéltem. Sok minden még le sem tisztult bennem. Még mindig úgy érzem, felkészülő időszakban vagyok, sok mindent úgy látok, ahogy ma érvényes, de holnap már nem. Hazajöttem, mert még egy évet nem tudtam volna nyár nélkül leélni Dublinban. Kaptam egy jelet, hogy induljak. De már tudom: a tűz abban a pillanatban megfakul, amikor kisüt a nap.”