A fehér delfin

Két nap, két világrekord. Mindkettő egyiptomi vizekben, Sarm es-Sejkben, s mindkettő mellett ugyanaz a név: Martin Štěpánek. Egy delfin, aki embernek született. Oxigénpalack nélkül, két lábán egyetlen uszonnyal, kötél mentén merült 122 méter mélyre 3 perc 36 másodperc alatt. Másnap, szabadmerüléssel, tehát uszony használata nélkül, egyetlen levegővétellel 3 perc 56 másodperc alatt 110 méter mélyre jutott. Nincs búvár a földön, aki ma többre volna képes.

Martin Štěpánek harminckét éves, trutnovi születésű fiatalember. Nincs delfin a családjában – ő az első, aki víz alatti életet (is) él. Szülei állítása szerint úszni sokkal hamarabb tudott, mint járni. Hétévesen már búvárkodott, bár akkoriban még csak nem is gondolt rá, hogy felnőtt fejjel majd hivatásos búvár lesz. Prágában, a Károly Egyetem biológia–testnevelés szakán a harmadik évet kezdte volna, amikor úgy döntött: marad ott, ahol van. A nyarat ugyanis, itthoni barátai rábeszélésére, az Egyesült Államokban töltötte pénzkeresés céljából, ám a fizetés valahogy elmaradt, ezért a hazautazás időpontját kicsit odébb tolta. A végén aztán addig-addig tologatta, amíg lemaradt az itthoni évnyitóról – meséli Prágában, egy Vencel téri kávézóban, ahol fehér pulóverében és fehér farmerjában úgy fest, mint a mélytengeri kék barlangok szirének által őrzött ifjú hercege.
„Ott álltam pénz nélkül, újabb munka után kellett néznem. Angolul akkor még nem nagyon beszéltem, örültem, hogy így is talpon maradtam. Békatalpon. Fél év eltelte után ugyanis már új terveket szövögettem. Jelentkezni akartam az orvosi egyetemre, de miután közölték velem, hogy mennyit kell fizetni pusztán a beiratkozásért, el is oldalogtam szépen. Talán a sors is azt akarta, hogy búvárkodással keressem meg a kenyeremet. Csakhogy ahhoz is rengeteg pénz kellett. Előbb a tanfolyamra, aztán a papírok beszerzéséhez, hogy búvárként dolgozhassak. Tehát nem maradt más hátra, mint keményen gürizni. Szakács voltam egy étteremben, takarítottam, kertészkedtem, hamburgereket gyártottam… és ez így ment három évig. Utána kezdtem el hídlábakat, hajókat hegeszteni a víz alatt, olajfoltokat eltüntetni a tenger felszínéről. Nehéz, piszkos és veszélyes munka volt, de legalább megfizették. Minden, ami szép, ami már a szabadmerüléssel és a világrekordokkal kapcsolatos, az csak ezután jött. Már a kinti barátaim beszéltek rá, hogy próbálkozzak a freedivinggal.”
Első világrekordját 2001 júliusában Floridán állította fel. 8 perc 6 másodpercet mutatott a stopperóra, amikor feljött egy medence fenekéről. Két hónappal később, a Kajmán-szigeteknél újabb világcsúcsot írtak a neve mögé: egyetlen levegővétellel 90 méter mélyre merült a Karib-tengerben. Onnantól kezdve pedig nincs megállás. Egyre mélyebbre és mélyebbre merül, s ez év májusától már a 13. világrekordjával büszkélkedhetne. Ha büszke, önelégült ember volna. Martin Štěpánek azonban a világ legszerényebb rekordere. Eredményeit szinte harapófogóval kell kihúzni belőle, gyorsabban tud meg róla mindent az, aki a neten rákattint a nevére, mint aki élőben akarja hallani sikereinek egyre hosszabb sorát.
Sztorizni viszont nagyon tud. Humorérzéke, öniróniája hibátlan.
„Teknősökkel, rájákkal, delfinekkel már megéltem szép kalandokat. Mindegyikük máshogy viselkedik. A Vörös-tengerben például lapátos papucsban úsztam a delfinekkel, amit ők azért szerettek, mert abban nekem is ugyanolyan volt a mozgásom, mint nekik. Ők ezt felfogják és élvezik. Egy egész csapat fogott körbe. Az öregebb delfinek általában távolabbról követnek, a fiatalabbak azonban, mint egy csapat pajkos gyerek, felszabadultan játszanak velem. Egy alkalommal viszont, ki tudja, milyen okból, úgy döntöttek, hogy engem állítanak a falka élére. Elképesztő élmény volt. Szépen besorakoztak mögém, és úgy úsztak utánam, hogy közben minden mozdulatomat utánozták. Amikor tengerbiológusoknak mesélem ezt, nem akarják elhinni. Látom az arcukon, hogy kétkedve hallgatnak. Nekem meg annál nagyobb öröm, hogy megélhettem. De úsztam már aligátorokkal is, méghozzá teljesen egy szinten, ami állítólag nagyon nagy tisztelet a részükről.”
Hawaii, a Vörös- és a Földközi-tenger – a Karib-tenger mellett ez a vízi paradicsoma, s természetesen Florida, ahol az otthona van. Víz mellett, vízen és víz alatt él, ha nem búvárkodik, akkor kajakban ül, szörfözik, vagy egyszerűen csak a tenger partján pihen. Tüdejének térfogata kétszer akkora, mint az átlagemberé, fizikai adottságain a Harvard Egyetem tudósai is elcsodálkoznak, ő maga mégsem lát semmi rendkívülit abban, amit csinál.
„Én is azt tanultam az iskolában, hogy ha 4-5 percig nem jutunk oxigénhez, elhalnak az agysejtek. Ha ez igaz volna, én már vagy nem élnék, vagy szellemi fogyatékos volnék. A merülés során az agy is máshogy működik: megtanul gazdálkodni az oxigénnel. Engem is lenyűgöz, hogy mire képes az emberi szervezet. Van, aki rövid ujjú trikóban jár Alaszkában. Mások a Szahara rekkenő hőségében érzik jól magukat. Én képtelen volnék a két kezemmel odébb tolni egy kamiont, vagy foggal szorított kötéllel elhúzni egy teherkocsit. Egy karatebajnok a fejével is képes áttörni a falat. Nekem a búvárkodás jutott, amely sokak szerint roppant veszélyes, én mégsem érzem annak. Nyilván kell hozzá tudni egyet s mást, de vannak dolgok, melyek valóban elsajátíthatók. Most például ahogy itt ülünk és beszélgetünk, percenként 60 a pulzusom, de 15-20 másodperc alatt képes vagyok levinni 42-re. Ez szintén nem olyan nagy csoda, hiszen bárki képes rá, ha begyakorolja. Profi búvárból még sincs annyi a világban, mint például jégkorongozóból vagy futballistából. Ez volt az én szerencsém is annak idején. Amint kiderült rólam, hogy milyen sokáig bírom a víz alatt, a legnevesebb klubok kezdtek el versengeni értem, csak hogy megszerezhessenek. Természetesen annak a klubnak mondtam igent, amely a legtöbbet fizetett.”
Hogy milyen körülmények között zajlik egy rekord megdöntése?
„Először is rengeteg pénz kell hozzá. Több ezer dollár. Egy egész csapatot kell megfizetni. Azokat, akik előkészítik, és azokat, akik a rekorddöntés tisztaságát felügyelik. Amikor beugrom a vízbe, a kötél, melyhez a merülés során nem érhetek hozzá, már le van mérve; a végére egy cédulát erősítenek, ezt fel kell hozni, be kell mutatni. Tehát nem úgy van, hogy ma jól érzem magam, s a szél sem fúj, hát bejelentem, hogy akkor ma egy méterrel lejjebb merülök, mint legutóbb, és az egész világ csodálatára meg is teszem. Hivatalos mélységmérőt erősítenek rám, ezenkívül az egészet még filmre is kell venni. S nem azzal ér véget a teljesítmény, hogy felbukkanok a vízből! Meg kell találnom a bírót, ami tízperces merülés után nem is olyan egyszerű feladat, bár annak tűnik. A nyomáskülönbség azonban megteszi a magáét. A legvégén pedig meg kell tartani a protokollt. Leveszem a maszkot, jelzem, hogy minden rendben, és érthetően kimondom, hogy I’m O. K. Minderre 15 másodpercem van; ha azalatt nem fejezem be, érvénytelenné válik a merülésem.”
Hogy származik-e valamilyen előnye a búvárkodásból? Martin Štěpánek nevetve bólint.
„Ha repülőn ülök, fel- és leszálláskor nem dugul be a fülem. De ami még ennél is fontosabb: a sok merülés kiegyensúlyozottabbá tett. A legszélsőségesebb helyzetben is képes vagyok higgadtan gondolkozni.”