8. A misszió őrangyala

Csaknem fél órával később érkeztem, mert az ENSZ-ben elhúzódott az aznapi ülés. A feleségem és a gyerekeim már kedélyesen társalogtak vele. Úgy nézett ki, mint egy jóságos Mikulás – nagy, ősz szakállal és bajusszal, ősz hajjal, jól benn járt a hetvenes éveiben. Úgy fogadott, minthogyha ősidők óta ismernénk egymást. Magától értetődően letegezett, engem is, a feleségemet úgyszintén.

Csatlakoztam az asztaltársasághoz, vele szemben foglaltam helyet. Március vége ellenére még teljesen világos volt. Genf tizenegy hosszúsági fokkal nyugatabbra fekszik Pozsonynál, ezért a fél hét a pozsonyi háromnegyed hatnak felelt meg. Nyugat felől a lenyugvó nap áttűzött a zárt terasz üvegtábláin. A tó túlsó partján megvilágította a Mont Blanc hármas hegycsúcsát, fehér sapkája vörös fényben pompázott.

„Egy palack Evian ásványvizet mindenkinek – kérdezte –, az alkalomhoz illően? (Üvegpalackjának címkéjén a Mont Blanc látható.) Aztán rögtön rendelünk egy üveg jó kis rosét is, passzolni fog a főételhez. Ugyanis filets de perche-t (sügérfilét) fogunk vacsorázni, molnár módra. Otthon sokan megvetik az ilyen halat, itt azonban különlegességként szolgálják fel. Előételnek libamájat fogyasztunk. Desszertnek sajttálat, tiramisut és fagylaltot ajánlok, hozzá egy csésze kávét, a gyerekeknek meg valami üdítőt. Természetesen én fizetek” – mondta ellentmondást nem tűrően.

Láttam, hogy nincs apelláta: köszönjük szépen, de ez az utolsó alkalom, hogy mindent te fizetsz. Persze, nem az utolsó alkalom volt, távolról sem. Számtalanszor meghívott vacsorára, és mi számtalanszor viszonoztuk. De nem ez volt a lényeg. Az ő élete abból állt, hogy másokon segítsen, hogy jótékonykodjon, támogassa a betegeket, a rászorultakat.

Hatvannyolc őszén menekült el Csehszlovákiából, a szovjet megszállást követően. Akkor már negyvennégy éves volt. Uramisten, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyen korban hagyja el a szülőföldjét! Az emberek általában tizenévesként, huszonévesként szoktak elszökni. Ő meg negyvennégy évesen!

A prágai Károly Egyetem orvosi diplomáját meg a húszéves belgyógyászati gyakorlatát vitte magával. Genfben évekig segédmunkákat végzett, amíg kínkeservesen megtanult annyira franciául, hogy letehesse a különbözeti vizsgákat, és megnyithassa magánpraxisát. A nyolcvankilenc előtti időszakról ritkán beszélt, akkor is keveset. Nyilván nehéz volt megkapaszkodnia, de idővel sikerült magánrendelőt nyitnia, kiépítenie a pacientúráját, és fokozatosan haszonra is szert tennie. Mivel egyedül élt, sok kiadása nem volt. Néha említést tett ugyan egy régi beteljesületlen szerelemről, de végül agglegény maradt. A szeretetével idegeneket halmozott el.

1989 után érkezett el igazán az ő ideje. Azelőtt a misszió munkatársainak tilos volt emigránsokkal érintkezniük. Utána viszont dr. Ladislav Horvát lett a misszió őrangyala. Bármikor bárkinek valamilyen egészségi problémája akadt, rögtön rendelkezésre állt. Vagy azonnali időpontot adott a rendelőjében, amely húszpercnyi kocsikázásra volt a missziótól, vagy ő jelent meg személyesen a betegnél, főleg, ha gyerekről volt szó. Mindezt ingyen, sőt, néha az előírt gyógyszert is ő vette meg.

Tudni kell, hogy a csehszlovák és később a szlovák állam nem fizetett a kiküldött diplomatáknak és a személyzetnek külföldön érvényes egészségügyi biztosítást. Ezért ha szakorvoshoz ment az ember, a teljes összeget ki kellett fizetnie, amely gyakran több száz frankra is rúgott. (Nem beszélve a helyzet kínosságáról, amikor az értetlenkedő orvosnak vagy nővérnek el kellett magyarázni, hogy egy európai diplomatának nincs biztosítása.) A pénzt hosszadalmas intézkedéssorozat után persze Pozsonyból megtérítették, ám a kifizetésig fél év vagy annál több is eltelt.

Nos, Horvát doktor ettől kímélte meg az embereket, de nemcsak a misszión dolgozókat, hanem a Genfben au-paireskedő szlovákiai lányokat vagy más ott dolgozó, élő szlovákokat is. A hat év alatt elég jól megismertem nemcsak a szlovák, hanem a magyar, a cseh, és a lengyel emigráns közösséget is. Mindegyikben viszonylag sok orvos volt, de olyannal, mint Horvát doktor, eggyel sem találkoztam. Ha jól belegondol az ember, ő a rendszerbe bele nem illő elem volt.

Miközben a doktor fejtegetéseit hallgattam (ezekre majd még később visszatérek), a konyha felől fenséges illat csapta meg az orromat. A francia konyha alapillata – bazsalikomos olívaolajon fonnyasztott fokhagyma, egy kis vajjal és petrezselyem zöldjével finomítva. Horvát doktor emléke és a francia konyha illata: ez a két dolog nagyon megmaradt bennem. Mindkettővel sokszor találkozunk még a történet során.