Kik voltak a mi családjaink, közösségeink „védőkarjai”?

Kik voltak a mi családjaink, közösségeink – a Himnusz szavait használva – „védőkarjai”, akik bátran felléptek a rokonok, a közösség érdekében bármilyen fenyegető, hatalmas ellenséggel szemben is? Idős szlovákiai magyar emberek között érdekes válaszokat találtam erre a kérdésre. Ebből mutatok most kettőt.

„Voltam bizony én már mindenhol”

Az első történetet Udvardról, az Érsekújvártól csak néhány kilométerre fekvő nagyközségből hoztam. Abból a korból, amikor a 90. születésnapján már túl levő adatközlőm meséli, „...olyan keveredett volt a világ. Azt se tudták a vezetők, hogy mit csinál a jobb kéz, és mit csinál a bal. Még a front előtt történt, 1944-ben, kidobolták a faluban, hogy senki ne menjen sehova, mindenki legyen otthon. De azt nem mondták, hogy miért. Egyszer csak jöttek és szedték össze az embereket. És kihajtották, jobban mondva elhajtották a sok embert Tótmegyerre. Az én apám nemsokára üzent haza, hogy a Feri, az volt köztünk a legidősebb gyerek, jöjjön utána kocsival. Mert az asszonyok máshonnan már mentek oda az embereket látogatni. Hogy jöjjön a Feri érte kocsival. És akkor elment a Feri a kocsival, és mentek vele asszonyok is, akik mentek az uraik után. Beültek a kocsi fenekibe, és mentek a kocsin. És megálltak ott Tótmegyeren az udvarban, mert ott volt olyan nagy kastély, abban voltak az emberek. Apám meg, amikor mondták neki, hogy látogatója van, akkor ő kiszökött. Lefeküdt hassal a kocsiba, magára húzta a pokrócot, és ott feküdt, míg az asszonyok el nem döntötték, hogy indulnak haza. Az asszonyok meg felültek a kocsira, letelepedtek a kocsi fenekébe, de hát tudták ám, hogy hova ülnek! Hogy az apámnak a hátára! De nem szóltak. Három asszony is volt úgy, rajta. Ott ültek az apám hátán, de nem szóltak. Így hazalógott az apám. A kutya se ugatott feléje. Egy darabig bujkált, aztán meg már megint mutatkozott. Ez front előtt volt, amikor a nyilasok, mert úgy mondták azoknak a katonáknak, hogy nyilasok, amikor azok uralkodtak. Aztán már a front után nem kellett bujkálni. Volt itten a másik utcában egy asszony, olyan gyorsan beszélt, mikor arra ment felénk, akkor még sokáig szokta mondani, hogy »András, András, voltál alattam, alattam voltál!« – mert olyan gyorsan beszélt, és sokat mondott egyszerre. »Voltam, hát! Voltam, bizony én már mindenhol, még alattad is!« (nevet)

Nem tudom, hogy más szökött-e így meg, de apám, az vakmerő ember volt. Sándor bátyám mindig mondta neki, hogy »öcsém, téged egyszer falhoz állítanak és agyonlőnek.« »Dehogy lőnek – aszongya –, azt gondolod, hogy csak úgy van, hogy falhoz állítanak, aztán agyonlőnek?« (nevet) Nem izélt. Nem volt olyan megijedős ember. Hát úgy szöktették meg itet a fia meg az asszonyok a besorolás elől.”

„Ha egy jány már huszon...”

A második történet országhatárokon ível át. Szintén Érsekújvár mellett kezdődik, Martos szomszédságában folytatódik, de a történelem viharai a szereplőket Oroszországon át Csehországba is elsodorták. Az 1940-es évek elején egy fiatal lányt, Bözsit, a szülei egy zsidó családhoz küldtek szolgálni, a Komáromi járásba. Két, nála nem sokkal fiatalabb gyerekre kellett vigyáznia, hogy azok édesanyja a helyi fogadóban a vendégekkel tudjon foglalkozni. Amikor ott sok volt a munka, Bözsit is befogták. Itt ismerkedett meg Zolival, egy helyi református legénnyel. Milyen egyszerűen is folytatódhatott volna a két fiatal története: kézfogóval, házasságkötéssel, gyerekekkel és egy takaros házzal. Kitört azonban a háború, ami Bözsi munkaadójának a véget jelentette. Amíg a lány a szülőfalujában bujkálva élte túl a legnehezebb hónapokat, a fiút először a harctérre, majd a hadifogságba vitték. Semmi nem volt biztos: élet és halál, de még a lakhely és a tulajdon sem.

A háborúnak már másfél éve vége volt, amikor sok más magyar családhoz hasonlóan Bözsiék is felkerültek a deportáltak listájára. Az újraalakult Csehszlovákia egyik legtávolabbi településére, a német határ közvetlen közelébe vitte őket a vonat, amelyre mindent, ahogy a családban máig emlegetik, „még a kecskét és a kecskeólat is felpakolták”. Bözsi, a kollektív bűnösség elve alapján egy kőfejtőben dolgozott. Nőként is nehéz köveket kellett cipelnie a hét minden napján, pardon akkor sem volt, ha valaki havi vérzésekor vagy terhessége elején gyengébbnek érezte magát. Eltelt az első deportált év, közeledett 1948, s ezzel a lány huszadik születésnapja. Ma talán nem tulajdonítunk ennek olyan nagy jelentőséget, akkoriban azonban vízválasztó volt ez a nap a hajadonok életében. Eddigre illett megállapodni, házasnak lenni. Úgy tartották, hogy

„ha egy jány már huszon, arra azt mondják, hogy öreg”.

Református papot Prágából

Ekkoriban tért haza egy jó adag szerencsének és a kitartásának köszönhetően az addigra már félárva Zoltán. Hiába kereste Bözsit szülőfaluja fogadójában, sem az egykori fogadósokat, sem lányt nem találta már. „A feje tetejére állt itt minden, míg odavoltál...” – mondták neki. Szerelme falujában is csak egy üres vályogházat talált. A fiú eltökélt volt. Neki már nem volt veszítenivalója. A halál annyiszor környékezte meg az elmúlt években, hogy a csehszlovákiai magyarok ismét bántott és kiszolgáltatott sorsának csendes elfogadása helyett csak egy utat látott: valahogy eljutni a szeretett lányhoz, megkérni a kezét, egybekelni, és beneši dekrétumok ide vagy oda, együtt hazaszökni.

Éppen 75 évvel ezelőtt zajlott mindez. Gyerekeik máig őrzik a levelezőlapot, amelyen Zoli az érkezése és a lánykérés után azonnal írásban kéri a Prágában szolgáló magyar református papot, hogy jöjjön gyorsan, mert ő egybe akar kelni a választottjával. Nem volt menyasszonyi ruha meg egyformába öltözött koszorúslányok. Bözsi egy ünneplő, pliszírozott szoknyában és egy apró virágokkal díszített halvány színű blúzban állt az oltár elé – ezt hozta otthonról magával, és hasonlóban volt húga is, aki szintén a deportálás hónapjaiban találta meg a párját.

Otthon a hagyományos lakodalom elengedhetetlen része lett volna, hogy a vőfély egy héttel a nagy nap előtt mindenkit személyesen az ünnepi asztalhoz invitáljon. A nagycsalád apraja-nagyja együtt sütött-főzött volna. A férfiak levágták volna a borjút, az asszonyok házi tojást és tyúkot vittek volna a lagzis házhoz, ahol az esküvő után mindenki hajnalig cigányzenére mulatott volna. A deportált menyasszony és a hadifogságból hazakeveredett félárva legény frigyre lépése ennél sokkal szerényebb keretek között zajlott. A város deportált magyar családjai léptek a messzi keresztmama, a leánybarátok, sógorok helyébe, az otthont a kulcsos kalács illata és a deportált sorsban összekovácsolódott új ismerősök magyarul felcsendülő nótája jelentette. Zoli azonban a csendes beletörődés helyett maga győzött a rá mért, dekrétumok képében lesújtó balsors fölött. Bátorságának jutalma az lett, hogy az esküvő után nem sokkal már a feleségével az oldalán érkezett haza szülőfalujába.

Elfeledett hősök

Az ilyen hétköznapi hősöknek, mint azok az életükkel játszó legények és asszonyok, akik a háborús halálból vagy éppen a rabszolgasorból mentettek meg mást, nem emelnek környékünkön szobrokat. Utcák, terek sem viselik a nevüket, s hacsak nem haltak meg a harcokban, a hősök emlékművein sem szerepel a nevük. Róluk, mivel nem voltak nagy hadvezérek, híres államférfiak, esetleg a családi ebédek közben esik szó, ha egyáltalán. Hiszen „csak” nagymamát mentették meg a kőbányából, vagy dédpapa menekült meg általuk a lövészárkok borzalmától.

Ennek azonban össznemzeti jelentősége nincs. Ahelyett, hogy büszkék lennénk rájuk, a legtöbbször egy-két generáción belül végképp elfeledkezünk róluk. Pedig olyat tudtak ők, ami ma is hasznos lehetne mindannyiunk számára: hogy másokért kiállni, ha az veszélyes lehet is ránk nézve, nemhogy érdemes, hanem kötelességünk is. Nem tanítják az iskolában a mikéntjét, országos elismerést sem feltétlenül fogunk kapni egyszer érte. Akit a „balsors régen tép”, akit a hatalom karmai közül kimentünk, annak viszont a mi védőkarunk, civil kurázsink a világot, azt a bizonyos Himnuszban sokszor megénekelt „víg esztendőt” fogja jelentheti. Ma, 2023-ban is.

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni