Oppenheimer – Egy katasztrófa képlete

A cselekmény az Amerikai Prométheusz című életrajzi kötet alapján mutatja be J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) elméleti fizikus legismertebb projektjét. Miután a németek 1938-ban felfedezik a maghasadás jelenségét, a világ összes nagyhatalma ugyanazt a kérdést teszi fel: hogy lehet ebből bombát készíteni? Az amerikai hadsereg a szakmailag és magánéletileg is botrányos Oppenheimert bízza meg, hogy válasszal és termékkel is előálljon. De vajon fel van rá készülve, hogy a kísérletei kilépjenek a laboratórium falai közül?

A tudomány politikája

Az Oppenheimer nem egy könnyen fogyasztható élmény. Politikailag túlfűtött, számoktól, szakterminusoktól és nevektől hemzsegő hadviselési vágta, amit egyszerre több síkon kell megemésztenünk; nagyrészt egy hivatalnokoktól zsúfolt tárgyalóterem, valamint a tudósok és katonák lakta atomkísérleti telep, Los Alamos között ugrálunk. Mindez meglepő módon nem zavaros, a film ugyanis izgalmasan, a Nolantől megszokott kifinomultságban tálalja az információt. A gond egyedül az, hogy túl sok van belőle. A részletek még a 180 perces játékidőbe is csak összekuporodva, egymás hegyén-hátán férnek be, szinte semennyi légteret nem szorítva a nézőnek, aki akár egy nagyobb tüsszentés miatt is kruciális csavarokról maradhat le. Alaposan ki fog merülni az, aki mindent meg akar érteni – de talán nem is kell.

Nolant leginkább két dologért szeretjük: a monumentális akciójelenetekért, valamint a labirintusszerű, csavaros történetmesélésért. A hiteles, rétegelt karakterdráma sosem tartozott az erősségei közé, legalábbis mostanáig. Az Oppenheimert ugyanis az menti meg a teljes káosztól, hogy letaglózóan erős lélektani szálon fut. A főszereplőt már az első jelenettől különféle víziók terhelik az űr végtelenségéről, a fizikai korlátok kiismerhetetlenségéről, majd ezek az atombombaprojekt előrehaladtával fokozatosan a kísértőivé válnak. A szereplőknek igazából nem kell szavakkal megértetni, mivel járna egy nukleáris katasztrófa, hiszen Nolan megmutatja azt elemi szinten, apokaliptikus jelenéseken keresztül. Mindehhez persze asszisztál a rendezőtől megszokott, elképesztő látvány- és hangzásvilág, mely elmossa a határt gyönyörűség és irtózat között. Nyomasztó film, de nem azért, mert véres, nem azért, mert lubickol a szenvedésben és brutalitásban – éppen azért, mert mindezt távoli, kommentálatlan absztrakcióként kezeli, ahogy azt a Manhattan terv korabeli részesei is megélték. A legsokkolóbb jelenet még csak nem is a hadszíntéren játszódik, hanem egy diadalittas sajtótájékoztatón, amit a hangtechnikusok Oscar-érdemes precizitással változtatnak abszurd rémálommá.

Színes nevek, szürke jellemek

A hangulat természetesen ellaposodna megfelelő színészi kíséret nélkül, szerencsére azonban ebből sincs hiány. Az idáig főként mellékszerepekbe száműzött Cillian Murphy végtelenül meggyőző, szinte az első pillanatban elhisszük neki, hogy ő Oppenheimer, és boldogan tesszük megvetésünk és döbbenetünk céltáblájává. Máskor meg épphogy pajzsként védenénk őt a koholt, hivatali vádaktól, melyekkel „hazaárulásnak” bélyegzett morális dilemmáit próbálják szőnyeg alá söpörni. De vajon van-e joga ezekhez a morális dilemmákhoz? A kérdésre nem egyértelmű a válasz, a tüzes párbeszédek pedig legalább annyi okot adnak határozottan elítélni a címszereplőt, mint kegyesen felmenteni. Ezt az állásponti huzavonát pedig az teszi igazán vérpezsdítővé, hogy a szereplők globális súlyú politikai viszályait rendre átisszák a szánalmas sérelmek és kicsinyes vendetták is. Utóbbiakat Robert Downey Jr. képviseli olyan eleganciával és színpadiassággal, amilyet legutóbb Vasember előtt szolgáltatott. Nolan egyébként sztárok egész armadáját vonultatja fel a képernyőn, ez pedig szoros összefüggésben áll az egyetlen fejvakarós rendezői döntéssel.

Magasztos valóság

Bár azt ügyesen elkerüli a film, hogy kritikátlanul vásári látványossággá tegye az atombombát – ez már csak azért is meglepő lett volna, mert Nolan karrierje során többször is kétségtelen gonoszként kezelte a nukleáris fenyegetést –, az Oppenheimer néha mégis megtöri a történelmi ténylegesség illúzióját. Albert Einstein például hiába volt létező, a feldolgozott eseményekben érintett személy, a filmben mégis afféle túlmisztifikált, „gandalfi”, „dumbledore-i” bölcs érzetét kelti, elütve az egyébként komplex jellemgárdától. Hasonló a helyzet Kennedyvel is, aki, bár közvetlenül nem jelenik meg, egy ponton mégis befolyásolja az eseményeket, és úgy mutatják be, mint egy szuperhősfilm meglepetésfiguráját. Az ilyen pillanatok kissé kizökkenthetnek az egyébként intelligens, költői eszközöktől tarka narratívából, ami már az első pillanatban Prométheuszra hivatkozik, majd záró képsorával felteszi a kérdést: mi van, ha a titán legnagyobb bűne nem az volt, hogy ellopta az olümposzi tüzet, hanem hogy lehetőséget adott az embereknek elpusztítani magukat?

Az Oppenheimer talán nem a legjobb Christopher Nolan-film, de egyértelműen a legérettebb. Tömény, zavaros érzelemvilágú életrajzi dráma az év legmeghökkentőbb technikai megvalósításában. Moziban egyre ritkábban van szerencsénk ehhez a műfajhoz, szóval semmiképpen ne hagyjátok ki!