Iván bácsi kései szerelme

Holbay László 1923-ban született Érsekújváron, és itt is halt meg 2015 áprilisában. A pedagógus, író, költő Naszvadon és Érsekújvárott tanított, egykori diáktársaival irodalmi kört hozott létre, és írógéppel sokszorosított versfüzetet állított össze, Erzsikék címmel. A Margaréta című kötet 2003-ban látott napvilágot sok megannyi könyve mellett.

„Mint az aranyozott kelyhet,

boldog kezem fel-fel emelget

ajkaimhoz,

ízlelni benned az égi misebort...”

– fogalmazta meg Holbay Laci bácsi a megfogalmazhatatlan érzést. Történetem azonban egy másik idős férfiről szól, akit fiatal édesanyaként ismertem meg. Ősz, kackiás bajuszkájával pont olyan volt, mint a Frakk, a macskák réme rajzfilm főhőse, csak nem Károly bácsinak hívták. Kutyája is volt, akit a lakóház körül sétáltatott hajnaltájt és késő délután.

Búcsú a kedvestől

Időnként éjszaka is levitte az uszkárt, ha a helyzet úgy kívánta. Bármikor futottunk össze a liftben, mindig vehemens udvarlásba kezdett, míg én betolattam a babakocsival, és eligazgattam a másik, akkor még kis óvodás fiam ingét. Iván bácsi bókjai kedvesek voltak, de nem tolakodóak. A nejéhez, akit mi csak Iván néninek hívtunk, igen kedves volt. Az asszony, miután elérte a nyugdíjkorhatárt, súlyos beteg lett, és Iván bácsi az asszonyt, részleges felépülését követően önfeláldozóan ápolta. Napos időben a házhoz közeli parkba vezette, hogy találkozhasson a rég nem látott barátnőivel. Ő csendesen ült mellettük, hallgatta a csacsogásukat, majd szépen hazavezette. Mégis úgy éreztem, Iván bácsiból időnként kiszakad egy hatalmas sóhaj, tekintete megpihen a lakóházhoz közeli országúton. Mint a máshová vágyók szemében, ott fénylenek a még ismeretlen lehetőségek. Iván bácsi továbbra is udvarolt a liftben, vagy ha a postaládáknál találkoztunk, és a kelleténél komorabb voltam, mindig mondott valami tréfásat, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Iván bácsi felesége néhány évre rá feladta a harcot, a betegséggel folytatott addigi ádáz küzdelmet. A férfi egyedül maradt, kijárt a barátokkal sörözni, biliárdozni, időnként előkapta a horgászbotját is, és kerékpárra ült. De már nem tréfálkozott, már csak hallgatagon állt a liftben, az arca egyre fakóbb lett, és már csak a szombati napilapból kérte el a keresztrejtvényt, ilyenkor elegyedett szóba velem. Iván bácsi egy szép napon végleg eltűnt a házból, csak a kutyája maradt, akit odaajándékozott az egyik kedves szomszédjának. A jó szomszéd egykor a száztagú cigányzenekarban muzsikált, és megesett, hogy hétvégi gyakorlásaikor kiállt a lépcsőház igencsak széles emeleti csarnokába s ott hegedült. Az ebédet főző lakók kitámasztották az ajtójukat, vagy félig nyitva hagyták, hogy a nem mindennapi zenei élmény részeseivé váljanak. A kutya remekül tűrte a muzsikát, időnként bele is vakkantott, jól megvoltak egymással.

Szerelmes, mint egy kamasz

Egyszer megállítottam a szomszédot, és megkérdeztem, mi lett Iván bácsival. „Hát, lelkem, beutalót kért az idősek otthonába, mert sem főzni, sem takarítani nem tudott magára. Már akkor komoly gondjai voltak, amikor a felesége megbetegedett, de kisegítették az asszony rokonai. Rendet raktak, megfőztek az asszony kedvéért. Iván bácsi egy két járással arrébb lévő magán szociális központba ment, időnként meglátogatom, de betegeskedni kezdett, egyre többször nyomja az ágyat, keresi fel az orvosi rendelőt. Aggódom miatta!” – mondta a muzsikus szomszéd. Másokat is kérdeztem Iván bácsiról, de hónapokon keresztül nem jött hír felőle. A régi barátját, a jó szomszédot nem mertem többé faggatni, mert attól tartottam, Iván bácsi esetleg már nincs is az élők sorában. Egy szép napon azonban pont a muzsikus volt az, aki beszállt mellém a liftbe, és mesélni kezdett. „Voltam Ivánnal a múlt hétvégén. Már attól féltem, nem találom életben, mert nem túl jó híreket kaptam legutóbb, de most igencsak meglepődtem! Jobban van, már kijár az intézet kertjébe, sőt fagyizni is a városba, ráadásul nem egyedül. Van az idősek otthonában egy szemrevaló özvegyasszony, vele sétálgat kéz a kézben, és szerelmes, mint egy kamasz! A legnagyobb meglepetésemre az idén hetvennyolc éves barátom azt tervezi, hogy megkérné a tőle öt évvel fiatalabb Rózsika kezét, és lakást bérelnek kettejük nyugdíjából!” – mondta a szomszéd, és még fotót is mutatott. Rajta Iván bácsi volt, és egy fiatal nővérke. A muzsikus szomszéd azt mondta, amióta jobban lett, még virágot is tűz az inge gomblyukába. A kertből cseni a virágokat, és folyton vicceket mesél a fiatal gondozónőknek. A muzsikus szomszéd a következőképpen zárta beszélgetésünket: „Iván azt mondta, nincs olyan, hogy öregkor. A szívünk mindig fiatalon verdes, és csak arra vár, hogy egy hasonlóan verdeső, kereső szívre találjon. Ő megtalálta Rózsikában azt, akit szépkorában még keresett, és értelmet ad az életének. A közös séták, kirándulások öröme szebbé teszi a napjaikat, és igenis, álmodnak még közös jövőt!”

Szívből örültem Iván bácsi gyors felépülésének és új lendületének. Talán egyszer majd találkozunk, és akkor elmondhatom neki, milyen sokan meríthetnének az életigenléséből és abból, hogy sosem adja fel.

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/40. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene