Malmok mestere

A munkálatokat Hakszer Vince helyi autószerelő, ezermester és malomépítő szervezte és irányította. Hol máshol, a Kis-Duna jókai kanyarulatában, a vízimalomnál találkozunk vele. Szemetet szed csak úgy önkéntesként, mert szívügye ez a környék, nem is tudja elképzelni a napját, hogy ne jöjjön ki ide. Akkor is kijárt, amikor a már turisták ezrei által látogatott Németh-malom még romjaiban hevert, s a rendszerváltás után azt gondolta, itt az ideje, hogy mentsék, ami menthető.

Cölöpverők

„Éltek még a faluban emberek, akik emlékeztek rá, hogyan nézett ki a malom, mi volt benne, de ez kevés lett volna. Valódi szakemberre volt szükségünk, aki minden csínját-bínját ismeri a működésének. Régen az én nagyapámnak is volt malma, de az első világháború előtt elvitte a víz, és a családunkban nem öröklődött a molnármesterség. Hosszas keresés után jutottam el a tallósi Maticza Jani bácsihoz, a környék utolsó molnárjához és malomácsához. Ő azt mondta: amit az egyik ember felépít és másik lerombol, azt egy harmadiknak újra fel kell építenie. Így fogtunk neki 1992 júniusában a jókai Németh-malom felújításának. Nyáron beszereztük az akácfát, december 7-én elkezdtük leverni a cölöpöket. Emberpróbáló, kemény munka volt, 54 darab 9 méteres cölöpöt verni úgy, hogy minden egyes ütéshez kézzel húztuk fel a csigán a 86 kilós cölöpverőt. Az elején az iszapba még könnyen ment, de amikor a szilárd talajhoz értünk, centiméterenként haladtunk. Minden egyes cölöpöt 2,5 méter mélyre vertünk le. Az egész falu itt volt, hoztak forralt bort, levest, pogácsát, mert Jókán mindenki a sajátjának érezte a malmot. Az egész munkafolyamatot videóra vettük, a közeljövőben film készül a felvételekből. A környéken elsőként sikerült elintéznünk, hogy közmunkában munkanélküliek dolgozzanak itt, az újraépítést az önkormányzat finanszírozta, állami támogatást egy fillért sem kaptunk. Nem egész két év alatt a régi fotók alapján készült tervrajzok szerint felépítettük és felszereltük a malmot. A technológia annyira pontos, hogy ma is működne, de nem őrölünk, mert ha egyszer darálnánk, benne maradna a gépekben a por, és azonnal ellepnék a malmot a rágcsálók.”

Hajómalomból lábas

Régen ez azért nem volt probléma, mert állandóan járt a malom. Elődje még hajómalom volt, és Bakán a nagy Dunán őrölt. Onnan az 1860-as években felvontatták Pozsonyba, majd leúsztatták a jókai Sarkantyú-kanyarulatba, és leengedték a mai helyére. Az 1885-ös víztörvény alapján az összes úszómalmot át kellett építeni lábas malommá, mert akadályozták a hajóforgalmat és a tutajosokat, ezért a jókai Németh József is átépítési engedélyért folyamodott. 1899. augusztus 30-án kapta meg Pozsony Vármegye alispánjától, az erről szóló levelet is Hakszer Vince őrzi. A 36 cölöpön álló malom 1906 augusztusában kezdett el dolgozni, 1973-ban Németh József fia, Vince vásárolta meg édesapjától, és többszintesre építtette át. A modern, Csehországban gyártott gépekkel felszerelt malomban 1951 áprilisáig őröltek, utána egy ideig tétlenül állt, majd a tulajdonosokat arra kényszerítették, hogy eladják az államnak. „Nem voltak döntési helyzetben. Potom ötezer koronát kaptak, az állam pedig hagyta tönkremenni. Itt volt minden szétdobálva a parton, évekig néztük, és egyre nőtt bennem az elhatározás, hogy ezt helyre kell hozni. Az akarat megvolt, csak pénznek voltunk híján, de a falu mellénk állt. Sokat lehetne arról polemizálni, mire kell egy községnek költeni, de azt hiszem, ezt senki nem bánta meg. Ma élet van a malom körül, sok turista jár ide, sokan találtak munkát, de ami a legfontosabb, a jókaiak büszkék rá” – mondja Hakszer Vince, aki joggal nevezheti sajátjának a malmot. Úgy is vezet körbe, mintha ő lenne a molnár, az épület minden csavarját, csörlőjét, gerendáját és garádicsát ismeri.

A molnárok nehéz élete

„Ebben a malomban nem úgy őröltek, hogy ki mit hozott, azt kapta, ide cserélni jöttek az emberek. Vasárnap délután megbeszélték a molnárral, ki mit hoz, és mit szeretne kapni, ő pedig megmondta, mikor jöhetnek a kész őrleményért. Többnyire rozsot őröltek kitűnő minőségben, akkoriban ez volt a kenyérgabona. Előfordult ugyan, hogy a konkurencia vasat, patkószeget rakott a gabonába, hogy megrongálja a gépeket, de a molnárok általában kijöttek, mert egymásra voltak utalva. Ha a felső molnár elzárta a vizet, az alsó nem tudott őrölni, meg kellett egyezniük valahogy. Ugyanígy tiszteletben kellett tartaniuk a többi vízen dolgozó embert, a hajósokat, tutajosokat, halászokat. A molnár az előírások szerint 38 cm-t emelhetett a vízszinten, de ha jöttek a halászok, fel kellett engednie a zsilipet, és nem tudott őrölni. Nehéz élet volt ez, s nemcsak a fizikai munka miatt, hanem azért is, mert a sok belélegzett liszt miatt a molnárok többnyire szilikózisban haltak meg. A teljesítmény az évek során növekedett, mert amíg kövekkel 24 óra alatt 8 mázsa gabonát őröltek, az első világháború után a hengermalmok már 24 mázsát tudtak ledarálni egy nap. Munka volt bőven, régen több volt egy faluban az állat, mint az ember, kellett a takarmány.”

Hakszer Vince a jókai malom felújítását követően több régi malom újjáépítésén is dolgozott, köztük például három évig a bazini, 1778-ban épült Schaubmar-malmon, amelyben még eredeti technológia és felszerelés látható. De hívták Liptóra, Bakabányára és Magyarországra is, mert ritka mesterség az övé. „Én azt mondom, halott mesterség, mert jövője nincs, de aki nekiveselkedik, attól nagyon becsületes és sokrétű munkát kíván. Kell tudni ácsolni, érteni a gépekhez, szíjat varrni, fűzni, szegecselni, követ köszörülni. Maticza János bácsi ezt a tudást mind átadta nekem, s én próbáltam becsülettel megtanulni. Sajnos, nincs kinek továbbadnom” – mondja, miközben óriási malomkövek között lépegetünk. Mint megtudjuk, malomkőnek csakis a mészkő bizonyos fajtája és a horzskő felel meg, amit valaha Sárospatak mellett bányásztak. Porózus, de nem porlad, és mindenképp egy darabban kell lennie. A malom előtti kőtömbön állt egykor a petróleumra működő motor, ha nem volt elég víz a folyóban, ezzel hajtották a kereket. Megnézzük a hosszú és súlyos, kézzel kovácsolt láncot is, ezzel kötötték ki a malmot, hogy el ne vigye a víz.

Vízimanók és tündérek

A bejárati ajtó két részből áll, ha az alsót a molnár becsukta, azt jelentette, nem kívánja, hogy zavarják. Hangoskodni, káromkodni, de még szerelmeskedni sem volt szabad a malomban, mert úgy tartották, az a kenyér háza. Vigyázni viszont nagyon kellett a sok zakatoló gép között, és főleg a víz feletti völgyhídon, amelyen régen nem volt korlát. „Sok molnárgyerek fulladt a folyóba, nem véletlenül született annyi történet az embereket vízbe csalogató tündérekről és csintalan vízimanókról” – mondja kísérőnk, aki nemcsak a malmokat övező legendákról, a berendezésről is lenyűgözően tud mesélni. Megtudjuk, hogy az öntvény vaskereket a malom eredeti tulajdonosa 1873-ban vette a Nagyszombathoz közeli Majtény vasöntödéjében, a hengerszék Brünnben, a srótoló Prostějovban, a mai napig ép eredeti szitaszövet az 1800-as években Svájcban készült. Vékákat, mérőeszközöket, vésőket és az őrleményt szállító serlegkanalakat mutat olyan lelkesedéssel, hogy a malomban járó szlovák turisták is körénk sereglenek, és rákérdeznek, miről van szó. Hakszer mester nekik is szívesen mesél, a kisgyerekek szájtátva hallgatják, hogyan tisztították, hántolták, majd őrölték a gabonát, szitálták a lisztet, és hogyan csúsztatták ki a malomhídra az őrleményt.

A műszaki részletekben nem járatos látogatókat is lenyűgözi a hatalmas, 5,85 méter magas, 4,35 méter széles 32 lapátos, 52 mázsás malomkerék. Ma már csak az időt őrli, és arra a korra emlékeztet, amikor Szlovákiában csaknem négyezer vízimalom működött: a Dunán alsócsapos, úgynevezett lusta malmok, a sebes folyású hegyi patakokon felsőcsaposak. Mára egy tucatnyi sem maradt belőlük, mert nem voltak mindenhol olyan elhivatott emberek, mint Hakszer Vince, akik meglátták volna a romokban az értéket.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/32. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene