Lelemények

Minden ember leleményes, legföljebb az egyik kevésbé, a másik többé. A kevésbé leleményest mulyának is szokták titulálni. Mamlasznak. (Amúgy a mamlasz szót a szlovákból vettük át. Ilyen leleményes a magyar ember: amije nincs, azt örökbe fogadja.) A nyelv terén különösen leleményes: egyre-másra teremt olyan kifejezéseket, melyekről valaha azt tartották volna: képtelenség. Pedig nem. Ilyen kifejezés a műanyag üveg, a szlovák ezt műanyag palacknak nevezi, s az úgy rendjén is van, a műanyag üveg viszont magyar találmány. Hungaricum, felvehető az UNESCO-listára. Vagy a beton talpfa. Régen a síneket talpfára erősítették, de hiába voltak kátránnyal átitatva, csak felváltotta a fát a beton, s lett a beton talpfa.

Ám bármennyire leleményes is az ember, nem vagyunk (s nem is leszünk) tartósabbak annál, amit feltalálunk; könnyű belátni, hogy az ember nem bír annyit, nem a terhelést, mert azt végképp nem, hanem mint az általa leleményesen feltalált dolgok, például a beton talpfa vagy a műanyag üveg. A más élőlényekről nem is beszélve, álljon itt a sok közül az olajfa: ez több ezer évig úgy elél, hogy közben folyamatosan terem is. Köves, sziklás, semmi tápanyagot még hírből sem látott talajon, láttam saját szememmel. S láttam a minap egy kertészetben is: ezer euróért árulták egy nagy cserépben: lehetett pár száz éves. S most jut eszembe, itt, az ablakpárkányon milyen szépen elvan magának a jerikói rózsa: igen igénytelen, tujaszerű növény, ha öntözik, kizöldül, ha nem öntözik, összegömbölyödik, mint a sündisznó, és várja, hogy megöntözzék. Teljesen mindegy, mennyi idő elteltével kap vizet: amikor kap, akkor újraéled. Addig tarthatjuk akár a fiókban is. Mint a főnixmadár, a halhatatlanság és a megújuló élet jelképe. Azzal, hogy a főnixmadár mitológiai alak, a jerikói rózsa ellenben valóban létezik. Víz nélkül, ezt is el kell ismernünk, pár nap alatt végünk volna. Kivéve a kertszomszédot, nem a kerítőt, hanem a sajnos évekkel ezelőtt elhunyt túloldalit, Laci bácsit, aki, mikor egyvonalba és hallótávolságra kerültünk a kapálásban, mindig átszólt a szőlejéből: „Hallja, elmúltam hetvenöt éves, de vizet még nem ittam.” S kínálta nekem is a borát, de hárítottam. Mamlasz voltam.

Aztán persze, nem vagyunk egyformán tartósak, ez is igaz. Vannak, akik még holtukban is tovább bírják, mint mások. Vagy már éltükben is hátrányos helyzetbe hozzák magukat. Hamlet érdeklődik a sírásónál: meddig áll el az ember, rothadás nélkül, a földben? Mire a sírásó: „Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert manapság annyi francu-ette test kerül ide, aki a temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig, cserzővarga eláll kilencig.” (Arany János fordítása) Merthogy a cserzővarga bőre a sok-sok munkában úgy kicserződik, hogy tartósítja a testét. Alighanem a dolgos ember is tovább eláll, például akinek a tenyerét simára fényesítette a kapa, de gondolhatunk akár a gitáros edzett ujjbegyeire is.

Mondják, a magyar felettébb leleményes ember: képes a forgóajtón valaki után bemenni, s előtte kijönni. Utánanéztem: lelemény szavunk szótöve, a lel (talál jelentésben) ősi örökség a finnugor korból. Így persze érthető, nem is tehetünk róla, úgy örököltük a leleményességünket. Ősi örökség, ez milyen kellemes hangzású szókapcsolat. Ezért mondogatom úton-útfélen: mindig van minek örülni. Te minek örülsz? Tízezer főnévnek és húszezer igének, s mellesleg sokezer melléknévnek. Arany János ötvenezer szót használt, tanultuk. Élt az örökséggel, haszonnal forgatta.

Magam nem a kert hasznáért forgolódom, mint ahogy nincs is a kertünknek kézzelfogható haszna, vagy csak elenyésző. De nem is arra van. Hanem hogy legyen hol hajlonganom és ágaskodnom az ég alatt, ha már a mindennapjaim székhez és számítógéphez kötnek. Nem a szemnek szolgálva, mint aki embereknek akar tetszeni. Fáradozni a jóban mindenkor, nagyjából ennyi csak a kerti munka is. Néha kifordul az ásó alól egy halovány műanyag- vagy csontdarab, egy üveg alja, nagyjából ennyi a lelemény. Még amit észrevettem: évről évre rövidülnek az akácfa karók. Lassan, de kopnak. Felülről, ahogy tavasszal a fejszével verem őket a földbe, alulról meg, amikor ősszel próbálom őket kihúzni s elrakni. Fogynak. Jövőre vagy legkésőbb két év múlva fognak kelleni új karók, mármint ha megérem a jövőt, s lesz még kert és kerti munka. Töprengek és merengek, mikor, honnan, hogyan lesznek karók. Vajon készülnek-e olajfából szőlőkarók? Ezt majd még meg kell érdeklődnöm. Néhány karó, mely túlél engem, ez érdekes lehet. De majd aszerint rendezkedem be, hogyan alakulnak a világ dolgai. Addig meg elvagyok ezekkel, haszonnal forgatom őket. S ha nem lesznek újak, az se baj. Amikor ezek a mostaniak még jobban elkopnak és szétforgácsolódnak, teljesen beverem őket a földbe, porladjanak békében. A többi nem az én dolgom.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 35. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene