Mit tanulhatunk a 21. században egy ezer éve halott király, Szent István életéből és tevékenységéből? Hiszen más a kor, amelyben élünk, mások a szokásaink, és más eszközöket használunk. Hol van már a középkor a maga bejáratott, azóta ezerszer elavult társadalmi berendezkedésével? Közben ha részletesebben megnézzük István (és apja, Géza fejedelem) politikáját, látjuk, hogy ugyanazokkal a helyzetekkel viaskodtak, mint azóta oly sok király vagy annyi politikus, csak más díszletek között.
István politikai örökségének nagysága az államalapítás mellett abban áll, hogy az új államot négy évtizedig meg is tudta tartani Európa térképén. Legalább annyira fontos, hogy független államként tudta felépíteni, megtartani Magyarországot, hiszen sok fiatal vagy idősebb államalakulat csak más nagyhatalmak vazallusaként, hűbéreseként volt képes fennmaradni. István tehát tudott valamit, hogyha ezer évvel ezelőtt a két európai nagyhatalom: a Német-Római Birodalom és Bizánc érdekszférájának ütközőpontján, a Kárpát-medencében új és független államot tudott kiépíteni anélkül, hogy ennek az új államnak komolyabb külső ellenséggel kellett volna szembenéznie. Mindezekből kifolyólag nem túlzunk, ha Istvánra kimagasló tehetséggel megáldott és bölcs uralkodóként emlékezünk, még akkor is, ha a róla szóló történeteket és Imre herceghez szóló intelmeit a kor képzett kommunikációs szakemberei, a hozzá hűséges udvari papok írták. István műve és hagyatéka ezek nélkül is önmagáért beszél.
Géza és István, bár függetlenségre törekedtek, megértették azt, hogy a függetlenséghez szövetségek kellenek. Ha nem akarunk a két nagyhatalom közül valamelyiknek a célpontjává válni, szövetségre kell lépnünk legalább az egyikkel. Ezt értette meg Géza, amikor a magyarok fejedelmeként hittérítőket kért I. Ottó német-római császártól, és meg is keresztelkedett, fiával együtt. Ezért keresett Istvánnak feleséget szintén a német birodalomból, mert ezzel olyan szövetséget kötött, amelyre itthon és külföldön is támaszkodhatott. Ha végigtekintünk az Árpád-kor háromszáz évén, látjuk, hogy azok a királyok, akik István után tehetségük folytán meg tudták szilárdítani hatalmukat (és ki is tudták terjeszteni), mind külföldi szövetségeseik segítségével tették (Szent László lengyel, III. Béla pedig bizánci támogatással).
István szerette volna, ha stabil és továbbra is stabilan kormányozható országot hagyhat fiára, Imre hercegre, ezért osztotta meg vele intelmeiben a hatékony kormányzás alapelveit. Imre azonban vadászbaleset áldozata lett, így nem tudta ezeket a tanácsokat megfogadni. Viszont az intelmek szövege fennmaradt, s ezer évvel István halála után is elolvashatjuk és a javunkra fordíthatjuk, vagy csak szem előtt tarthatjuk döntéseink előtt a tanulságot, hogy az európai történelemben azoknak a neve és műve maradt fenn, akik nem a szövetségek szétverésén, hanem megkötésén munkálkodtak.
VI. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról (részlet István király intelmeiből)
„A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”
Az első magyar szentek
Szerencse a szerencsétlenségben – talán így jellemezhető az első magyar szentek „felemelése”, pontosabban az odáig vezető rögös út. I. László király hatalmának megszilárdítása végett szükségesnek tartotta, hogy Magyarország is adjon szenteket a nyugati keresztény egyháznak (vagy éppen fordítva: Róma adjon szenteket Magyarországnak). A szerencsétlenség, hogy VII. Gergely pápa elég elfoglalt volt akkoriban, a legkeményebb reformpápaként éppen azon fáradozott, hogy IV. Henrik német-római császárnak lenyomja a torkán, hogy a pápai hatalom a királyi hatalom fölött áll. Ezt nevezzük invesztitúraharcnak, I. László magyar király pedig ebben a harcban a pápát támogatta. Henrik itáliai betörései miatt azonban némileg ellehetetlenült a kommunikáció Pannónia és Róma közt, így VII. Gergely nem konkretizálta, kinek a szentté avatását engedélyezi a Magyarországhoz köthető javasoltak közül, csak általános engedélyt adott: „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot prédikálással vagy intézkedéssel Istenhez térítették.”
A két zobori remete (Zoerard és Benedek), valamint Gellért püspök „felemelése” nem ütközött különösebb akadályba, hiszen nemcsak papok, hanem szent életű emberek voltak, István király szentté avatásához viszont kevésnek bizonyult rövidke legendája, kellett volna még valamilyen csodás esemény, amely az államalapító nevéhez fűződik. 1083 júliusában megtörtént a zobori remeték és Gellért szentté avatása. László király augusztus 15-ére országos gyűlést hívott össze Székesfehérvárra azzal, hogy a csodás gyógyulásban reménykedő betegek is jelenjenek meg. Megpróbálták elmozdítani a követ István király sírjáról, de nem ment. Ekkor egy apáca berohant, és azt tanácsolta a királynak, hogy engedjék ki a börtönéből László unokatestvérét, Salamont. Miután ezt megtették, a követ el tudták mozdítani. 19-én a helyszínre érkezett betegek közül többen csodás módon meggyógyultak. És mivel a pápai üzenet általános volt, az 1031-ben vadászbalesetben elhunyt Imre herceget is szentté tudták avattatni, méghozzá 1083 novemberében. László király tehát megalapozta a Szent István-kultuszt és az első magyar szentek kultuszát, Szent Imre pedig ma az ifjúság védőszentje.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.