Ferkó zoknija

A kolléganők szerint jóvágású srác volt. Pénzesnek nem mondható, de mint tehetséges mérnök szép karriernek nézett elébe. Mind az öltözködésével, mind hibátlan viselkedésével elnyerte az idősebb, kritikus szemmel mustráló kolléganők tetszését is. A hölgyekkel sem volt távolságtartó, de behízelgő sem. Kedvelte a humort, jókat tudott mulatni mások baklövésein, s ugyanúgy elszórakozott a saját hibáin is.

Egy esti kiruccanásról hazatérve szokása szerint az ágyára ülve vetkőzött sietve, mert elég későre járt. A munkába indulás ideje egyre közeledett, de nemcsak közeledett, el is érkezett, amit az ébresztőóra kegyelem nélkül jelzett. Mint minden nap, most is a nőtlen férfiak szokásai szerint öltözködött, szinte futólépésben, majd sietett a munkahelyére. Ott már várta egy üzenet, hogy negyed órán belül egy külföldi küldöttséggel való tanácskozáson kell részt vennie az igazgatónál. Szokása szerint hanyag eleganciával, keresztbe tett lábbal foglalta el a helyét. Egyszer csak észrevette, hogy a küldöttség egyik hölgy tagja hosszabban szemléli őt, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Valami azonban kezdett nem stimmelni, amikor a másik sarokban ülő hölgy sem vette le róla a tekintetét, sőt mintha egy kis mosoly is átfutott volna az arcán. Ez már kezdett több mint gyanússá válni. Ferkó, mert így hívták, először is az arcát ellenőrizte mobilja képernyőjének tükrében. Minden rendben volt, sőt a haja és a nyakkendője is. És akkor! Majdnem lefordult kényelmes ülőkéjéről, amint a szeme a zoknijára tévedt. Mert a kettő más-más színű volt. A felfedezéstől kicsit meg is dermedt. Az igazgatónak, persze, mint a férfiaknak általában, nem tűnt fel a zokniság, ő csak a kolléga sápadt arcára figyelt fel. A jelenlevők jólneveltségének és figyelmességének köszönhetően azonban nem szivárgott ki semmi az esetről. Kérem, Önök se adják tovább!

Puss Rudolf