Harmadszor választottak közvetlen úton kisebbségi önkormányzatokat Vajdaságban.
Meghozatalakor, tehát még elméleti formájában rendre példaként emlegették a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, amelyre 2009-ben bólintott rá a szerbiai képviselőház. Ennek értelmében ugyanis az országban élő nemzeti kisebbségek akár közvetlen úton is megválaszthatják önkormányzatukat, azaz a kulturális autonómia szervét. Az ott élő magyarok november első hétvégéjén már harmadszor élhettek ezzel a lehetőséggel. A leendő összetétel pedig újabb mutatója lehet annak, a gyakorlatban is példaértékű-e ez az autonómiakoncepció.
A szituációra tisztán emlékszem, az időpont meghatározásához pedig könnyű támpontot találni: 2010 tavaszán, tehát még bőven gimnazistaként többedmagammal meghívást kaptunk egy újságírói képzés egyetlen napjára. Az ilyen-olyan műhelymunkák, egyeztetések, okoskodások, előadások kétlem, hogy konkrét emlékként megmaradtak volna, viszont ezek után egy csak nekünk szóló sajtótájékoztató következett – már ha ezt lehet annak nevezni –, hogy azon gyakorolhassunk. A megnyilatkozó az öt listavezető egyike volt, hamarosan pedig az első, közvetlenül megválasztott Magyar Nemzeti Tanács elnöke lett. Azóta nyolcévnyi víz folyt le a Dunán, egyesek szerint olyan döntéseket hozott a testület, amelyek nyomát a Duna se mossa le, és négyéves mandátumokról lévén szó, nemrég jött el az ideje a második rendes választásnak, s egy újrakezdésnek. Ami bizonyos szempontból folytatás.
Előzmények és előkészületek
Ha egészen a kezdetekig nyúlunk vissza, akkor közel húszévnyi múltról is beszélhetünk, hiszen a mostani MNT elődjének tekinthető Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács 1999-ben létesült. A közvetlen megválasztás felé vezető út jelentős mérföldköve a néhány évvel később, 2002. február 26-án elfogadott kisebbségügyi törvény (amely akkor még a jugoszláv jelzőt kapta), amelyet akkor a közvélemény egy része forradalmi áttörésként látott, mások szerint nem volt több politikai szándéknyilatkozatnál, az ellenzők egyenesen az autonómia hiányát rótták fel. Visszatekintve az akkori szövetségi kisebbségügyi miniszter szavai igazabbnak tűnnek, mint amilyennek szánta, azt találta ugyanis nyilatkozni, hogy mindez csak „egy hosszú és nehéz út kezdetét jelenti”. A jogszabály szerint ugyanis a hatályba lépés utáni 30 napban kellett volna tisztázni az ügyet további szabályozással, ám végül erre éveket kellett várni, addig a nemzeti tanácsok megválasztása közvetetten, elektorok útján történt. Időközben megváltozott nemcsak az ország neve, hanem a területe, szerveződése is, így 2009 augusztusának utolsó napján már a szerb képviselőház fogadhatta el a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvényt.
A mostani MNT kontúrjai
Azt már a korábbi törvény is kimondta, hogy ezek a kisebbségi önkormányzati szervek a nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra területén képviselik az adott nemzeti közösséget. Részt vesznek az ide kapcsolódó döntéshozatalban, hol direkt módon, hol véleményezőként, ebben az utóbbi esetben csak elvethetik vagy jóváhagyhatják más intézmények felterjesztéseit, továbbá intézményeket is alapíthatnak. A törvényhozási vita során a szerb ellenzék azt kifogásolta, hogy túl sok hatáskört bíznak a nemzeti tanácsokra, ezzel szemben a vajdasági magyar ellenzék azt rótta fel, hogy ugyanezek a hatáskörök nem elég kiterjedtek. Döntő szava nyilván az akkori kormányzatnak volt, amely éppen rászorult a magyar kisebbség négy képviselőjének támogatására. Ők pedig – illetve a pártjuk, a Vajdasági Magyar Szövetség – nyilván eredményként értelmezték a hét éve húzódó ügy megoldását, valós jogosítványokról beszéltek. Bizonyos fórumokon még az is elhangzott, hogy ez a legeurópaibb törvény, amelyet a szerb parlament meghozott. „A felvidéki, a romániai és a kárpátaljai magyar kisebbségek még csak nem is álmodhatnak hasonló jogkörökről, mint amilyeneket ez a törvény a vajdasági magyarság számára szavatol. Éppen ezért nagy felelőtlenség volna elpuskázni ezt az esélyt” – írta vezércikkében a Magyar Szó című napilap akkori főszerkesztője, még ha rá is mutatott az autonóm döntéshozatali hatáskörök hiányára.
Az első választás
Az ellenzők egy része azt is kifogásolta, hogy külön választói névjegyzékbe kellene tömöríteni a kisebbségeket, s nem a már meglévő állami nyilvántartások alapján történne a voksolás. Végül azonban döntés született arról, hogy megkezdik a külön névjegyzék felállítását. A létrehozás feltétele az volt akkor, hogy a 2002-es népszámlás adataihoz képest az adott nemzeti kisebbség 20 százalékkal csökkentett lélekszámának fele önként feliratkozzon. Azaz a magyarság esetében mintegy 120 ezer szavazásra jogosult személy, amit sikerült is elérni. Ahogy a 19 nemzeti közösség közül 16-nak, a horvát, a szlovén és a macedón kivételével. Összesen ugyanis 436 336 kisebbségi volt hajlandó feliratkozni a névjegyzékekre, és végül 81 listát indítottak. Ebből öt volt a magyaroké, s a Magyar Összefogás név alatt futó lista, amelyet a VMSZ támogatott, a mandátumok 80 százalékát szerezte meg. Ebből is látszik: ellenzék csak mutatóba volt a testületben, s ez mindmáig így van.
A magyar tanács úttörő szerepben
A nemzeti tanácsok képviselői létszáma, eszközeinek, ezzel befolyásának mértéke függ a képviselt közösség méretétől. Mivel Szerbiában a magyar a legnagyobb lélekszámú kisebbség, 35 fős tanácsot hozhatott létre. Az első négy év értelemszerűen a nemzeti tanácsi koncepció újragondolásáról is szólt: egységes közigazgatási hivatal létesült, mellette szakmai bizottságok, és a négy terület szaktanácsost kapott. A Magyar Nemzeti Tanács ilyen tekintetben már csak méreténél fogva is példaként szolgált a többi kisebbségnek.
A döntések és a konkrét lépések megítélése már egy újabb problémakört nyit meg. Az első összetétel eredményként könyvelte el például a magyar oktatás presztízsének növelését, és külön azt, hogy létrehoztak egy felsőoktatási ösztöndíjprogramot, amely az egyetemisták nagy hányadát érinti és támogatja. A személyi döntések, a kinevezések jóváhagyása azonban megosztotta a közvéleményt, mert a politikai döntéshozatal gyanúja mindig felmerült. Ennek legnagyobb vihart kavart fejezete, amikor menesztették a Magyar Szó fentebb idézett főszerkesztőjét. E kapcsán hangzott el, hogy sem a Duna, sem a mindenható nem mossa le a tanácsról, hogy pártutasításra, nyomásgyakorlás céljával járt el. És nemcsak ebben az esetben.
Folyamatosság vagy újrakezdés
A négy évvel későbbi választás előtt még módosult a vonatkozó törvény, méghozzá annak a viharnak a lecsengéseként, amelyben az alkotmánybíróság megnyirbálta a jogszabályt. Ebben a helyzetben négy lista indult magyar részről, egyik ismét a Magyar Összefogás, amely azonban csak kilenc személyt emelt át az első MNT-ből, és az addigi elnök nem jelöltette magát ismét. Ez utóbbi körülményhez kötődik a második összetétel egyik nagy botránya, amikor egy későbbi interjúban úgy vélekedett, persona non grata lett, munkatársait pedig kisöpörték az új hivatalból. Addig-addig, hogy ebből belső, mandátumközi átszerveződés lett, időközben pedig Magyar Mozgalom névvel civil szervezet alakult, megnyerve magának a Magyar Összefogás képviselőinek egy részét is, akik ellenzéki szerepbe helyezkedtek, felülvizsgálták korábbi döntéseiket is, köztük a főszerkesztőcserét is.
Mostanra csak ennek a két szerveződésnek maradt ereje és hajlandósága indulni az MNT-választáson. Voksolni pedig mind kevesebb embernek van kedve. Az eredményeket látva az elnök személyét tekintve nem lesz változás, az összetételben viszont igen, mert a magyar és a szerb kormányzat anyagi és erkölcsi támogatását is élvező VMSZ Összefogás-listája ismét nem azonos az előzővel. És egyesek már ebből az összetételből azt vizionálták, hogy a párt még tovább tudja növelni befolyását a szakértők bevonásával hivalkodó frakción, ezáltal a tanácson belül is.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.