Japánfelderítő

Aki szeret, annak egy száz mérföldes út is csak egy mérföldnek tűnik – tartja egy japán közmondás. Dr. Somogyi Viktória már több alkalommal vágott neki a szigetországnak, lelkesedése és szeretete a felkelő nap országáért nem csappant. Szívügyének érzi, hogy másokkal is megszerettesse Japánt, a keleti kultúrát. Szervezett és kísért már csoportos túrát ide, és minden egyéni utazónak szívesen nyújt segítséget.

Minden történet elmondásának eljön az ideje. Kezdjük most a tiéddel. Mikor vágtál neki először Japánnak?

Középiskolás koromban merült fel bennem, hogy el akarok oda menni – de ez akkor még szinte sci-finek tűnt. 2001-ben érettségiztem, amikor még nem létezett Google Maps, mobilinternet, nem voltak videómegosztó portálok, és sokkal drágább volt a repülés is. A nászutunkra utaztunk ki először a férjemmel, ennek idén öt éve. Az első út tanulságait azonban csak a második során tudtam levonni, és akkor döbbentem rá arra is, hogy mennyi hibát követtünk el az elején.

Milyen hibák voltak ezek?

Azt feltételeztük, majd napközben találunk ingyenes wifit – Japánban még ma, öt év elteltével is nagyon ritkák az ilyen pontok. Hiba volt a papír alapú útikönyvre bízni magunkat, nagyon gyorsan változik ott minden, és 2013-ban a 2011-es útikönyv már használhatatlan volt. Nem ismertük a helyi közlekedést sem, emiatt a szükséges útdíjak többszörösét vertük el. Ma a nagyobb városok teljesen turistabarátnak mondhatók, nagyrészt a közelgő olimpiának köszönhető a sok pozitív változás.

Mint egy gyerek a cukorkaboltban: mindent meg akar kóstolni, mindent szeretne kipróbálni – nem érezted így? Az első alkalommal mi döbbentett meg a leginkább?

Az első furcsaság az volt, hogy sehol nincsenek szemetesek: az emberek nejlonzacskót hordanak a táskájukban, és hazaviszik a szemetet. A másik dolog, ami meglepett, hogy a városokban alig vannak padok. Ha a fiatalok egy parkban találkoznak, leülnek a betonra egymás mellé. De a legfurcsább dolog, amit a mai napig nem tudok feldolgozni, hogy az egyébként végtelenül udvarias japánok mennyire udvariatlanok, ha tömegközlekedésről van szó. A metróban, ha az ember rossz oldalra áll, feltart valahol egy sort, szemrebbenés és bocsánatkérés nélkül belé fognak ütközni. Az ülőhely átadásának pedig egész koreográfiája van. Az ülőhely nagy érték, mert sokan csak a munkába menet vagy onnan jövet tudják útközben felkerekíteni a három-négy óra alvást öt-hatra, a metrón szunyókálással. De ennek a jelenségnek van egy visszája is. Amikor egyszer át akartam adni a helyem egy idősebb hölgynek, az megrökönyödve nézett rám, és közölte, ő nem olyan öreg, hogy ne tudjon állni. Szégyenbe hoztam a körülöttem ülőket, amiért megelőztem őket az ülőhelyem felajánlásával, megszégyenítettem az idős hölgyet, amiért felhívtam a figyelmet a korára. Azóta megtanultam: az ülőhely átadásának egyetlen, japánok által elfogadott módja az, ha én állok legközelebb az illetőhöz, és szó nélkül felállok, majd átmegyek a kocsi másik végébe, esetleg le is szállok.

Volt olyan hely, ahol már elsőre nagyon otthonosan érezted magad?

Amikor egy egész nyarat töltöttem önkéntes munkával, ennek egy részét Kjúsún, egy 4000 lelket számláló kisvárosban. A befogadó családom egy buddhista templomban élt, a családapa egy papcsalád tizenhetedik generációs leszármazottja, főpap volt. Én a környékbeli gyerekek hittanos és angol nyelvi táboroztatásában segítettem. Szinte mindennap történt velem valami meghökkentő. Rögtön az első napomon, amikor felkeltem, és a konyha bejáratánál beleléptem volna az egyik otthagyott gumipapucsba, a host anyukám (a vendéglátó hölgy – a szerk. megj.) rám nézett a fazék mellől, és azt mondta: »legközelebb nézz bele a papucsba, mielőtt belelépsz, mert lehet benne egy óriás százlábú. Mint ez itt!« Abban a pillanatban egy óriás százlábú sietett végig a nyári konyha betonpadlóján. Körülbelül huszonöt centis lehetett, kitines háta volt, és óriási rágói. Host anyukám felkapott a tűzhely mellől egy húscsipeszt, megfogta vele, begyújtott egy gázrózsát, és fölé tartva sütögetni kezdte.

Az ottlétedkor mennyire hiányzott az otthon?

Ezek az emberek vidéken ugyanolyanok voltak, mint a magyar rokonaim – ugyanazokon a dolgokon viccelődtek, ugyanúgy élték az életüket. A buddhista hittanos tábor ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban a katolikus tábor. Ráadásul a kjúsúiak nagyon szeretnek húst és csípős ételeket enni, amikor pedig „búcsúba” mentünk a családommal, olyan „édességet” kaptunk a vásári árusoktól, ami egy édes tésztából állt, körbetekerve – szalonnával! Ahogy néztem pálcikára tűzve, az járt a fejemben, hogy akár Magyarországon is lehetnék, valahol Somogyban, a rokonoknál.

Ma már visszatérő vendége vagy a szigetországnak. Vannak dolgok, amelyekre mégis, mindmáig rácsodálkozol?

Japán egy nagyon homogén ország, a lakosság kilencvenhét százaléka japánokból áll. A városokban viszonylag sok a külföldi, de amikor vidéken járok, ott sokszor én vagyok az első magyar, néha az első európai, akivel a helyiek találkoznak. Nagyon bájos az arcukon a döbbenet, amikor elárulom, hogy nem Japánban élek, csak turista vagyok – nem fér a fejükbe, hogyan tud valaki megtanulni japánul, aki nem ott él, hiszen (szerintük) a japán a világ legnehezebb nyelve.

Nagy zenerajongó vagy, emellett a japán együtteseket is kedveled. A szigetországban járva gyakorta iktatsz be különböző koncertutakat. Mesélnél erről?

Amikor a férjemmel először jártunk Japánban, elkísért engem néhány koncertre, és mindkettőnk számára döbbenetes volt, hogy mennyire más a japánok koncertkultúrája. Európában az ember kelletlenül hozzászokik ahhoz, hogy egy rock- vagy alternatív koncerten milyen keménykedés folyik, sokszor már sorbaállás közben, mennyire brutálisak a rajongók a koncert alatt, vagy mennyire ápolatlanok, sok az ittas vagy bódult állapotú ember. Japánban ilyen nincs: az állókoncertekre sorszámozottak a jegyek, és mindenki eszerint megy be, majd elölről tölti fel a termet: nincs tülekedés, nincs lökdösődés, nincs vita.

Miben más egy Japánban megélt koncert, szemben egy európaival?

Egy ottani zenész úgy foglalta össze a különbséget, hogy Japánban mindenki ugyanazt csinálja, de nyugaton nem. A japánok sosem kiabálnak be a dalok közben, nem énekelnek együtt az énekessel, és pláne nem próbálják meg túlénekelni – de amikor az énekes megénekelteti őket, mindenki egy hangként, teljesen tisztán énekel, aki pedig tudja magáról, hogy hamis, az csöndben marad.

Miként tervezel előre egy japán útra?

Általában már akkor elkezdem, amikor az előző útról hazaérkezem. A legfontosabb és legelső lépés a spórolás. Eltervezem, hogy mikor fogok menni legközelebb: általában március, augusztus és október az utazásra a legalkalmasabb. Eldöntöm, hogy milyen városokba fogok ellátogatni, és kisakkozom az útvonalakat, lefoglalok több szállást is az adott városokba. A repülőjegyet általában az indulás előtt 9-12 héttel szoktam megvenni. Amikor megvan a fix útitervem, akkor részletesen kidolgozom minden egyes nap menetrendjét, kezdve azzal, hogy mikor kell kelnem, melyik vonatot kell elérnem ahhoz, hogy elérjem az egyetlen reggeli kompot egy szigetre, és ott meddig van időm túrázni az utolsó kompig.

Okoz ez bármi nehézséget a felmerülő szervezési kérdéseken kívül?

Szerencsére az internet korában ez már semmiféle nehézséget nem okoz, japántudás hiányában sem, de sok időt vesz igénybe. Sokszor hetekig sakkozok azon, hogy melyik buszt, melyik átszállást válasszam; hogy az olcsóbb szállodába menjek-e, vagy abba, amelyik közelebb van a pályaudvarhoz, de drágább. Ez nagyon körülményesnek látszik, de az ember ideje annyira limitált kint, és annyi az élmény, hogy muszáj valamiféle keretet adni az útnak. A tervtől persze el lehet térni, és sokszor az élet is közbeszól: jön egy földrengés, egy tájfun, baleset van az érintett vasútvonalon, vagy három napig megállás nélkül szakad az eső – ilyenkor helyben kell improvizálni valamit, hogy ne vesszen kárba az idő.

Terv a jövőre nézve, a következő bakancslistás hely?

Szeretnék elmenni Hokkaidóra és Okinavára, ahol eddig sohasem jártam még, de tervezek egy Japán Alpok túrát is, tele hegyvidéki kisvárosokkal és hőforrásokkal.

Horváth Bianka

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!