Töretlen hittel

Most az Ózban imádják gyerekek és felnőttek, pedig zöld szájú, gonosz boszorkány. Nemrég Lenint is megformálta, a Hamletben a koponyákkal tomboló sírásót, nemsokára Kádár János feleségeként jelenik meg. Kútvölgyi Erzsébet pályakezdése óta a Vígszínház tagja.

Amint belépett az öltözőjébe, máris gyertyát gyújtott. Szinte szertartásszerűen.

Szeretem, ha kimegy az illata a folyosóra. A női oldalnak legyen illata. Van még pár dolog, amihez ragaszkodom. Például jéghideg vizet iszom. Én csak azt szeretem. Megszokta a torkom. Aztán van néhány ereklyém. Ajándékok, szerzemények. Horgolt zsiráf, páva. Színes kocka Alföldi Robitól. Ruttkai Éva öltözőasztaláról a terítő, amelyet én mentettem meg. Egy Tanay Bellától kapott kerámia. Púderdoboz piros szívecskével Tábori Nórától. Ezektől már nem tudok megszabadulni. Nagyon fura világ a miénk, ugyanis mi ebben a szakmában nem vagyunk normálisak. Elhisszük magunkról, hogy házvezetőnők vagyunk, ufók, fekete párducok vagy éppen sírásók. És a nézők szeretnek bennünket. A gyerekek még a gonosz boszorkányt is imádják, mert nem úgy játszom, hogy ő alapvetően rossz. Főz, zöldséget szeletel, hülyeségeket csinál, ég a seprűje. Nem azt játszom, hogy félelmetes, hanem azt, hogy miben gonosz.

Térjünk vissza azokra, akiket az előbb emlegetett. A tőlük kapott ajándék nyilván sokat jelent a szívének.

Alföldi Robiért kimondottan rajongok. Imádom a kitekert agyát. Életem egyik nagy csodája, hogy összerakott néhány olyan nagynevű kollégával, akik megtiszteltek a barátságukkal. Például Ruttkai Éva, Rajhona Ádám, itt a képe a falon, Mádi Szabó Gábor, Darvas Iván. Tábori Nórikával azért nem voltunk nagyon jó barátok, mert erősen hullámzó volt az élete, a kedélyállapota. Volt, hogy utálta az egész környezetét, máskor meg cukorfalat volt, kenyérre kenhető, mint a vaj. Szerettem őt, mert utánozhatatlan tehetségű színésznő volt. Ruttkai Évának nem volt ideje kollégákkal barátkozni. Nem jártunk fel egymáshoz. De egy idő után elvárta, hogy minden előadás előtt, amiben mi együtt voltunk, fél és háromnegyed hét között hármat kopogtassak az ajtaján, azt mondtam, nő vagyok, ő nevetett, és mehettem be az öltözőjébe. És ott ültem nála, de furamód soha nem a szakmáról, hanem az életéről beszélt. Arról, hogy mi történt vele, míg nem találkoztunk, vagy hogy mi vár rá holnap, holnapután. Ez akkor kezdődött, amikor Laviniát játszottam az Amerikai Elektrában, és ő volt az anyám. Én abban nagyon rossz voltam. Tényleg. Nincs olyan, hogy valaki mindig jó. Azt én nem hiszem el.

Tanay Bellát, talán mert Kolozsvárról jött, és másfajta színjátszást képviselt, nem kényeztette el nagy szerepekkel a színház, pedig megérdemelte volna.

Érzékeny ember lévén én is láttam sokak ellenérzését vele kapcsolatban. Pedig az Equus sikerszériáját ő mentette meg, amikor Tábori Nórika kórházba került. Én abban az előadásban találkoztam vele először. Addig játszottam a szerepemet, amíg nem lehetett látni rajtam, hogy terhes vagyok. Aztán lebabáztam, és már nem mentem vissza. Pap Vera ugrott be a helyemre.

Psota Irénnel is játszott, méghozzá Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című filmjében.

Ő sem evilági ember volt. Huszonharmadik századi. Az a szabadságfok, amivel az életét élte, teljesen lenyűgözött. Micsoda skálán mozgott az ő színészete! Hát hogyan énekelte Kis Manyival és Mezei Máriával a liftben, hogy Nékem csak Budapest kell?! Plusz egy olyan film, mint a Ház a sziklák alatt! Zseniális volt abban is. Olyan nagyon közel nem kerültem hozzá a forgatás során. De nem is látom magam előtt, hogy barátnői lettek volna. Férfi barátai lehettek. Ők nem tartottak tőle, bár nem volt könnyű ember. Egy tévéfelvételen találkoztam vele utoljára. Vámos Lászlóra emlékeztünk. Én neki köszönhettem Júliát és Aldonzát. Előbbit a Szegedi Szabadtéri Színpadon, utóbbit az Operettszínházban. Ültünk a tévéstúdióban, ahol tilos cigarettázni. Én erős dohányos vagyok, ahol lehet, áthágom a szabályt, de egy stúdióban eszembe nem jutna. Irén ült egy fotelben, előtte egy szék, azon fent a fájós lába, de cipő nélkül, sőt, még a frottírzoknit is levette, és mint egy királynő, dohányzott. Korlátok nélküli ember volt. Megláttam őt a stúdió vasajtójánál, és térden állva mentem oda hozzá, úgy mondtam neki, hogy „imádlak!”. „Miért?” – kérdezte nagy, gyönyörű, mélyen ülő szemeivel. „Hát hogy te ilyen nyugodtan cigizel!” „Miért ne?!” – csodálkozott. És tüzet kért, amikor újra rágyújtott. Senkinek nem jutott eszébe azt kérdezni tőle, hogy „művésznő, bolondozik?”. Feltettek neki még egy kérdést, a tizennegyediket Vámossal kapcsolatban, mire azt mondta: – „Elfáradtam!” – Azzal felállt, és elindult kifelé. Utánaszóltak, hogy „művésznő, feltettünk egy kérdést!” „De nem nekem!” – felelte, és kiment, mint egy görög istennő. Sándor Palika filmjében alig volt közös jelenetünk. Én Kern Andrissal és Andorai Péterrel voltam általában, Garas Dezsővel is csak ritkán. Amíg állt a forgatás, két-három hónapig, Irént szanatóriumban kezelték. Én meg teherbe estem. Később volt egy pótfelvétel egy nem működő moziban, ahol nyúlszőr bundában, meleg zokniban és piros svájcisapkában álltam kamera elé. Nyár volt, augusztus 30-án szültem, elég nagy volt már a hasam. Ömlött rólam a víz. Álltunk fent, a színpadon, Palika felszólt, hogy: „Zsike, b…meg, húzd be a hasad!” – Én meg vissza neki, hogy: „Palika, b…meg, ezt már nem tudom!”

Hány darabban játszik most a Vígszínházban?

Sógornők, A testőr, Az élet mint olyan, Hamlet, Óz, a nagy varázsló, Földrengés Londonban. Mindegyiket szeretem. A Sógornőkben egy proli nő vagyok hosszú monológgal, amit meg tudott jegyezni a művésznő, annak ellenére, hogy hatvannyolc éves. A testőrben a házvezetőnő vagyok, aki mamaként szuperál. Az Óz Nyugati boszorkányát egyszerűen imádom. Az élet mint olyan a szívem csücske. Szeretem az intim teret. Lent, a nagyszínpadon különböző karaktereket játszom, de a Házi Színpad valami egészen mást kíván. Főleg egy olyan remek író esetében, mint Hanoch Levin. Primeren, nyersen, nem túl iskolázottan beszél két ember, férj és feleség. Ott nem karakter van, hanem élet. Hálóing, elnyűtt fürdőköpeny, koszlott férfizokni… nekünk már csak őszintén kell játszani. Nyers, kemény, hétköznapi nyelven beszélő két embert lát a közönség. „Körbe vagy véve velem, ahogy az egérlyukat körbeveszi a föld.” Hát micsoda mondat ez? Gyönyörű!

Nagyon egyívású párt alkotnak Kern Andrással. A szó minden értelmében illenek egymáshoz. Még a „színpadi szaguk” is egyforma.

Régen többet játszottunk együtt. Az élet mint olyan a kétszázadik előadáshoz közeledik, ami ilyen kis színpadon elég ritkán történik meg. Ismerjük egymás rezdüléseit is. Észrevesszük, ha a másik megakad, és nem is segítünk, hanem szinonim szavakkal húzzuk ki egymást a csávából, ha kell.

Földrengés Londonban?

Abban is örömmel veszek részt. „És az emberek boldogak voltak a földön. Örültek az életnek” – mondom. És megszólal Smetana zenéje, a Moldva. Nagyon szeretem.

A Hamlet két sírásóját nők még sosem játszották. Venczel Verával remek párost alkotnak.

Két, intellektuálisan mínuszban levő ember csevegése a miénk, amelyen a nézők fellélegeznek, hiszen érzik, hogy nemsokára jönnek a hullahegyek.

Az előadás fényes gyöngyszeme ez a jelenet. Ilyen kevés szöveggel ilyen erős helyzetet csak az igazán nagyok tudnak megteremteni.

Nincs már nimbusz. Nincsenek nagyok. Nem azok vagyunk. Öregek! Olyan nyugodtan ülök a villamoson, mint annak a rendje. Nagyot változott a világ, de nem fáj, jaj, dehogy! A kutya nem tudja, hogy én ülök ott. Behúzott fekete sapkában, smink nélkül, még hasonlít is rám, nem létezik, hogy ez ő! Egy színésznő! Más dolog, ha valaki azt mondja: „Olyan ismerős a hangja! Maga szokott szinkronizálni?” Idáig jutnak az emberek, és nem tovább.

Rendkívül tehetséges fiatal színészei vannak a Vígnek, akik nagy erővel húzzák a színház szekerét.

Kisatit, ifj. Vidnyánszky Attilát bármikor örökbe fogadnám. De nem hiszem, hogy bárki lemondana róla a családjában. Nagyon szeretem őt. A gondolatait is látom az arcán. Azt is, ha fáradt. Azt is, ha pihen. Ezerrel dolgozik a színpadon. Pontosan tudja, hogy itt most van két perce, most nagyobb levegőhöz juthat. De akkor is tökéletesen jelen van. Csak figyel. Néz. Szuper közeliben látom az agymunkáját, a szereppel kapcsolatos koncepcióját. Igen, szeretem a fiatalokat. Figyelem őket, sokat tanulok tőlük. De szeretem azt is, hogy hatvannyolc vagyok. Háromszoros nagymama tíz, négy és fél és másfél éves unokával. Velük lenni is óriási öröm. Leveszik rólam a hétköznapok terhét.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!