A parton fölfelé

Lelkiismeret-furdalásunk van: nálunk is vannak palackok, hiszen Délkelet-Ázsiában nem ivóvíz folyik a csapból, de ezeken kívül is sok műanyagot használunk, nem szükségből, hanem megszokásból.

Este a természet csodaszép naplementével ajándékoz meg bennünket, másnap pedig már a sivatagban várjuk a napfelkeltét. Ki gondolta volna, hogy a város mellett két sivatag is van? Sötétben botorkálva mászunk fel a domb tetejére több tucat turista társaságában, és kíváncsian várjuk a természet reggeli színjátékát, VIP-helyen, a homokdomb tetején. Csendben figyeljük, ahogy a nap előbújik, ahogy a sötétséget felváltja a piros, narancssárga és sárga összes árnyalata.

Sivatagból halpiacra

A fehér sivatag csak negyedórányira van. Ide mindenki azért jön, hogy lecsússzon a domboldalon, ahogy szánkóval a havas hegyen szokás. A parkolóban nénik és gyerekek műanyag lapokat árulnak. Mutatják a legjobb csúszási technikát. Ráülsz a lapra, hanyatt fekszel, lábakat fel, ne felejtsd becsukni a szád, és száguldás! Kortól függetlenül mindenki élvezi a siklást, nagyokat sikítva a sivatagi csendbe.

Minden utazáskor az a legemlékezetesebb, mikor úgy érzem, mintha egy ismeretterjesztő, utazási magazin hasábjain volnék. A Mui Ne-i halpiac ilyen érzéseket vált ki belőlem. Színes, kerek bambuszcsónakok kikötve a vízen, a parton üzletelés. Olyan ez, mint a New York-i tőzsde, csak részvények helyett hal, rák, herkentyű az áru. Öltönyös, vasalt inges brókerek helyett munkaruhába öltözött, napbarnított férfiak strandpapucsban alkudoznak. A nők vietnámi kalappal a fejükön mossák, rakják, válogatják a tenger gyümölcseit, páran guggolva suttogó hangon beszélik meg a nap eseményeit. A halászok teli hálókat húznak ki a vízből, és vödrökbe rakják a legfrissebb fogást. Csak pár turista lábatlankodik a piacon, de itt senki sem vesz észre bennünket, tudják, hogy kíváncsiskodunk. Még sehol sem láttunk kerek csónakot. Amikor a franciák elfoglalták Vietnámot, csónakadót vezettek be. Sok család nem tudta fizetni. Így jött létre ez a különös vízi jármű: hiszen ez valójában kosár – állították.

A vietnámi divatdiktátor

Hoi An magyarul azt jelenti, hogy békés találkozóhely. A lámpások városa 1999-től az UNESCO-világörökség része. A 16. és 17. században Délkelet-Ázsia egyik legforgalmasabb kereskedelmi kikötője volt. Selymet meg kerámiát hoztak ide, és szárított fűszereket vittek cserébe. Órákig andalgunk a hangulatos, lampionokkal díszített utcácskákon kávézók, éttermek, galériák és körülbelül 400 szabóműhely között.

Nehéz ellenállni a csábításnak. Szebbnél szebb anyagok és ruhák mellett sétálunk. Estélyik, öltönyök alakra szabva, fél áron. Itt mindenki kiélheti gyerekkori divattervezői álmát. Alig lépjük át a küszöböt, három hölgy vesz körül. Nyakukban szabószalag, kezükben füzet. Végigkísérnek az anyagok között, katalógust mutatnak. Gyerekkoromból olyan varrodai élményeim vannak, hogy miután megmutattam a képet, s a varrónő és anyukám megbeszélték a módosításokat, az egy hét múlva esedékes próbáig a megálmodott ruha helyet valami egészen más kreáció várt. „Holnap próba, ha jó, délután viheted.”

A város este a legszebb, ahogy lámpások százai világítják meg az utcákat, a folyópartot. Telihold van, mindenki oltárt állít a boltja, háza, étterme előtt az ősök tiszteletére. Magasra száll a füstölők füstje, hogy a mennyben elérje az elhunytakat. Az utcán erre az alkalomra nyomtatott papírpénzt, ruhadarabokat, papírból készült használati tárgyakat – főleg arany és piros színűeket – égetnek, remélve, hogy eljutnak az elhunyt szeretteikhez.

Kiérünk a folyópartra, ahol kis tutajok várnak a turistákra. A sötét folyó a sok vízre helyezett lótuszvirág formájú, papírra ragasztott mécsestől ragyog. Mi is vízre tesszük kis mécseseinket, álmainkkal együtt. Ide még biztosan visszatérünk egyszer.