Akit az idő már születésekor meghatározott

Ennek a sok, még rejtőzködő eseménynek és érdekességnek lelkes kutatója az a, aki szinte minden szabad idejét szülőhelye kutatására fordítja, s óvja, védi a feltárt, a még megmaradt értékeket.

Indíttatások és sodródások

Kardos László gépésznek tanult, a kassai ipariban végzett, s aktív éveinek túlnyomó részét eredeti szakmájában töltötte; de mindig is a történelem és a múlt iránti érdeklődés vezette. Az ipari akkori híres tanárai, Kováts Miklós, Putankó Emil, Mátéffy László és Gyüre Lajos nagy hatással voltak rá, a szakmai mellett a humán érdeklődését segítették. „Azt tudom, hogy a családunk eredetét legalább fél évezredre vissza lehet vezetni, még akár találkozhattak is az utolsó Bebekekkel az ősök, akik mindig itt éltek Pelsőcön. Én meg 1954. március 15-én itt születtem, s a születésnapom alapján már gyerekkoromtól volt egy indíttatás a történelem, a múlt felé. Hogy most kisnemesek voltak-e vagy egyszerű emberek az ősök, ezt még nem tudni, de kikutatom. Ami a lényeg: pelsőciek voltak! A Temetőszögben születtem, s nekem a szülőhely és a születésem ideje meghatározta az életemet. Még tanúja voltam a helyi izraelita temető utolsó temetkezésének; akkor megérintett a zsidóság kultúrája és szellemisége. Olyan egyszerű parasztemberek közt nőttem fel, akik mind olvastak. Tudni kell, hogy bizonyos néhai Szentpéteri Sámuel református lelkésznek köszönhetően itt már 1840-ben volt könyvtár. Szentpéteri sárospataki diák volt, majd pelsőci tanító és segédlelkész lett, Lenkey Zsigmond lelkész halála után pedig megválasztotta őt a gyülekezet. 66 évig szolgálta, itt is halt meg. Takarékmagtárt, gazdakört, könyvtárat alapított, Tompa Mihály barátja volt. Levelezése, feljegyzései, újságcikkei szinte kimeríthetetlen forrásanyagként szolgálnak a település múltját kutatók számára, így nekem is fontos forrásaim. Szentpéteri volt az az ember, aki életet, változást hozott Pelsőcre, és ennek máig él a hatása. Annak idején aktív munkatársa volt a Rozsnyói Híradó című folyóiratnak, a 19. század nyolcvanas éveinek végégig küldte neki a cikkeit. Van egy fontos forrásmunka, amelyet ránk hagyott, a Családkönyv: ebbe feljegyzett minden apró eseményt, az időjárástól kezdve a helyi eseményeken át a családtörténetig. Páratlan nagy munka, szerencsére sikerült megmentenem ezt a forrást. Mindig kellenek, kellenének olyan emberek, mint Szentpéteri, olyanok, akik tartják a zászlót, vezetik, tanítják, művelik a népet, mert ha nincsenek ilyenek, akkor marad a tespedés, az unalom, a csökevényesedés. Még alig múltam hatéves, már rendszeres olvasója voltam a helyi könyvtárnak. A népmesék voltak a kedvenceim, és már akkoriban a kezembe került Tichy Kálmán: Phileciumtól Pelsőcig című, 1932-ben kiadott monográfiája. Beleolvastam, de akkor még nem értettem, értékeltem kellőképpen Ez azért fontos könyv, mert Tichy még láthatta, olvashatta, lemásolhatta azokat az iratokat, melyeket aztán 1953-ban mázsaszám selejteztek ki az akkori községháza levéltárából. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A könyvet már polgári társulásként később kiadtuk reprint kiadásban” – mondja Kardos László, aki a helyi és regionális értékmentés és -őrzés céljára még 1999-ben megalakította a Pro Pátria Pelsőciensis Polgári Társulást. Számos kiadványt tettek már le az olvasók elé, s az elmúlt közel két évtized alatt több mint száz rendezvénynek voltak a gazdái. Legújabban a világhálón igen jól nyomon követhető, az érdeklődőknek gazdag forrásanyagot és egyébként nehezen fellelhető információkat szolgáltató Rozsnyói Társalgási Egyletet indította el.

Értékmentés munka mellett

Vannak olyan emberek, akik értelmesebbnek tartják a kis helyen valakinek lenni létet a nagy helyen senkinek sem lenni lét helyett. Azaz nem tülekednek, nem tolakszanak, nem tüntetnek a munkásságukkal, nem folynak a csapból is. Ellenben kutatnak, könyvet adnak ki, emléktáblát helyeznek el, régi gyárak, sírok felszámolását akadályozzák meg, harcolnak a múlt menthető értékeiért. Szem előtt tartva a híres Andrássy Dénes, az áldott emlékű gömöri mecénás jelmondatát. Szinte láthatatlanul teszik a dolgukat, de azt a legnagyobb jó szándékkal, ellenszolgáltatást sem várva, ám professzionálisan. Ilyen emberként beszél mindenki Kardos Lászlóról, aki szerényen hárítja a dicséretet, mondván, ő csupán azt teszi, amit amúgy is szeret tenni. Mindig is azt tette, amit a szíve diktált, s bár gépészként helyezkedett el Pelsőcön a Tatramat cégnél, amelynek az egykori Miklóssy-féle acélműgyárban kialakított üzemben voltak a gyártósorai, gépészi munkája mellett mindig történelmet kutatott, olvasott. Az ipari műemlék épület felkeltette az érdeklődését, meg is írta a történetét. Derda Sándorral és Ronec Györggyel együtt egy hatalmas munkába is belefogtak, Pelsőc történelmének feldolgozásába. 2014-ben jelentették meg mint reprezentatív monográfiát. Ez a páratlan kiadvány egy ősidőktől szinte napjainkig szóló krónika, benne sok száz fotóval, sokezernyi adattal, érdekességgel. Kardos Lászlót mostanában egy igen érdekes kérdés, a vidék ősi birtokos családjának, a Bebeknek a névhasználata foglalkoztatja. A fennmaradt okiratokon és a család egyes tagjainak máig létező sírkövein ugyanis kétféle név, a Bebek és a Bubek használatos, szinte egy időben. Kardos László lelkesen beszél a témáról: „Egy 1525-ben Pelsőcön írt levélben Bebek Ferenc Bebeknek írja magát, viszont egy itt nálunk megmaradt sírkövön Bubek László olvasható, ahogy a tornagörgői templomban eltemetett Györgyén is. Ők voltak a gombaszögi pálos kolostor alapítói. Engem most ez érdekel, hogy miért használták kétféleképpen a nevüket. Mégiscsak érdekes, hogy az országos jelentőségű pozíciókat betöltő urak – volt köztük tárnokmester, országbíró, nádor, főlovászmester – nem írták egységesen a nevüket. Igaz, olykor a hintapolitikára is hajlamosak voltak, tán itt lehet a titok. Kedvenc korszakom a 14–15. század, de a megyeközponti időszak is igen érdekes. Bámulatosan sok a feldolgozandó anyag és sok a megőrizendő érték a századfordulóról: a zsidóságé, az iparosságé, a reformátusságé, és sok érdekesség van még kutatatlanul az 1898-as alapítású Blum-intézettel kapcsolatban is, amelyről kevesen tudják, hogy két saját temetője volt. Kétlaki vagyok, Rozsnyón lakom, de minden szombaton levonatozok Pelsőcre, és beszélgetek, kutatok, keresgélek. Amúgy meg az lenne a jó, ha ez az írás is nem rólam, hanem inkább Pelsőcről szólna!” – teszti hozzá. Majd egy rövid óra alatt annyi mindent mesél még a fényképezés közben az ő szeretett szülőhelyéről, hogy egy kisebb monográfiát meg lehetne írni belőle.