Árucikk vagy közös kincs?

 A gigantikus „vízcsepp” 1385 kilométer átmérőjű, térfogata 1391 millió köbkilométer. Ez hatalmas méretnek tűnik, azonban eltörpül a Föld méretei mellett. Bolygónk átmérője 12 256 kilométer, a képen látható, hozzá képest aprócskának látszó csepp mégis elegendő vizet tartalmaz ahhoz, hogy felületének több mint 70 százalékát beborítsa.

A nagyobb kék gömb mellett látható az édesvíz teljes mennyisége, amely a valóságban 272,8 kilométer átmérőjű gömböcske volna. Ennek jelentős része talajvíz. A képen alig látható aprócska csepp jelzi a felszíni édesvizek teljes mennyiségét. Átmérője mindössze 56,2 kilométer. A számítógépes grafika segít megérteni, hogy valójában milyen kevés víz van a Földön, és ennek mindössze egy töredéke ivóvíz. Így festene a Föld, ha óceánjaitól és tengereitől megfosztanák. Ilyen lehet majd bolygónk 4-5 milliárd év múlva, amikor a vörös óriássá felfúvódó Nap elpárologtatja a tengerek vizét, és a légkört is elfújja.

Pazaroljuk

Nem csoda hát, hogy a 21. században vizünk árucikké válik. Egyesek hasznot igyekeznek húzni belőle, mások készek lesznek háborút indítani érte. A vízfelhasználás növekedési üteme kétszerese az emberi népesség növekedésének, ám egy cseppnyivel sem áll ma több víz a rendelkezésünkre, mint bármikor is történelmünk során. Tehát kardinális kérdéssé válik, hogy ki fogja ellenőrzése alatt tartani az élet forrását. Bár az állóvíz mennyisége változatlan, mi mégis képesek vagyunk a magunk és a bolygó számára használhatatlanná tenni.

Az, hogy az ivóvízkészletek egyre szűkösebbek, számtalan okra vezethető vissza. Az egy főre eső fogyasztás húszévenként megduplázódik, ami több mint kétszerese az emberi populáció robbanásként jellemezhető növekedési ütemének. A technológiai és higiéniai rendszerek, különösen a jómódú ipari nemzetek esetében, arra ösztökélik az embereket, hogy jóval több vizet fogyasszanak, mint amennyire valóban szükségük volna. De még a személyes fogyasztás ekkora növekedésével együtt is a háztartások és a közösségi vízfelhasználás mindössze az összfogyasztás tíz százalékát teszik ki. Az ipari igények ugyanakkor a világ édesvízkészleteinek 20–25 százalékára rúgnak, és ez az arány drámai mértékben növekszik.

EU kontra Szlovákia

Az Európai Bizottság nemrég egy lengyel cég panasza miatt kötelezettségszegési eljárást indított a Szlovák Köztársaság ellen. A cég azt tervezte, hogy egy szlovákiai ivóvízforrásból vezetéken Lengyelországba szállítja a vizet, majd ott palackozza és értékesíti. Csak az a bökkenő, hogy az 2014-es alkotmánymódosítás óta Szlovákiából tilos vezetéken keresztül vizet külföldre szállítani, ugyanis az kizárólag fogyasztói csomagolásban vagy humanitárius céllal vihető külföldre.

A lengyel gazdasági társaság azzal érvel az Európai Bizottság előtt, hogy a szlovák korlátozás sérti az EU egyik alappillérét, a szabad árumozgás elvét. Szlovákia következetesen védekezik a vádak ellen, s azt állítja, nem akadályozza a lengyel céget abban, hogy szlovákiai forrásból vizet vételezzen, de akkor itt kell tevékenykednie, és a vizet csak azután szállíthatja külföldre, hogy itt palackozták. Fizessék itt az adót, foglalkoztassák itt az embereket, de azt, hogy valaki itt kutat fúrjon, aztán vezetéken kivigye a vizet, és aztán azt csináljon vele, amit akar, nem fog menni. A szlovák példa valószínűleg nem lesz egyedi, és a közeljövőben a többi európai ország is olyan szabályozást fogadhat el, amely nálunk már érvényben van.

Kié lesz a kék arany?

A legnagyobb veszély az, hogy a növekvő igények és a szűkülő készletek felkeltették a globális vállalatok érdeklődését, s a vízkereskedelemben kiszagolták a jó üzlet lehetőségét. A Világbank a vízipart potenciálisan dollár-ezermilliárdokban mérhetőre taksálja. A víz tehát a 21. század „kék aranya” lesz. Privatizálása a Washingtoni Megállapodás domináns világgazdasági filozófiáján alapul. Ez a gazdaságfilozófia a kereskedelem és a befektetések liberalizációját hirdeti, míg a szociális programokat és az erőforrás-gazdálkodást a magánszektor kezébe szeretné utalni. Ily módon az emberiség közös kincsét képező vízkészlet is magántulajdonba kerülhet.

A vízzel kereskedő vállalatok és szövetségeseik kezében a globális kereskedelmi egyezmények váltak a legfontosabb eszközzé. A NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezség), a GATT (Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) szervezetei és dokumentumai egyaránt árucikként határozzák meg a vizet. Ezért ugyanazok a szabályok érvényesek rá, amelyek például a kőolajra vagy a földgázra. Ezeknek a nemzetközi szabályozóknak a rendszere miatt ma már egyetlen ország sem korlátozhatja vagy tilthatja meg a víz exportját anélkül, hogy magára vonná a WTO elmarasztalását.

Föld- és vízfoglalás

A vízhiány akár a gyors gazdasági fejlődést is leállíthatja. Például a világ egyik feltörekvő gazdasága és nagyhatalma, Kína az elmúlt évtizedben több élelmiszert termelt, de ugyanolyan mennyiségű vízzel. Elismerte a vízhiánnyal kapcsolatos nehézségeket, és átállt más módszerekre – nemcsak a mezőgazdaságban, hanem a gazdaság más területein is. Így élelmiszer-szükségleteinek csak 8 százalékát importálja, de akkora ország, hogy importjának 1 vagy 2 százalékos növekedése is felborítaná az élelmiszerpiac egyensúlyát. Ezért közép-keleti államokkal együtt földterületeket vásárol máshol (pl. Ukrajnában), hogy így biztosítsa magának az élelmiszer-ellátást. De arról is tudnak az ENSZ-ben, hogy amikor ezek termőföldet vesznek, akkor az ottani vízkészlet is az övék lesz.

Aggasztó a Földközi-tenger mentén elterülő országok vízellátásának jövője is, ahol a szükségletek meghaladják a készleteket. Tíz éve például a Közép-Kelet már virtuális vizet importált – vagyis már a külföldről származó élelmiszernövények termelésére és más fogyasztási javak behozatalára költött, de olyan mértékben, hogy az több volt, mint a Nílus évi vízhozama. Ez a térség behozatal nélkül már nem tudja ellátni saját népét élelmiszerekkel, így a világ élelmiszerpiacaitól függ. Algéria például főleg élelmiszereket importál, amelyek termesztéséhez kétszer annyi vízre van szüksége, mint amennyivel rendelkezik. És ez a veszély már nemcsak a mediterrán térséget, hanem Európa többi országát is fenyegeti.

A „felszántott” tenger víziója

A gazdasági válság egyik következményeként tovább csúsztak a vízgazdálkodással kapcsolatos beruházások. Remélhető, hogy a politikai döntéshozók végre felismerik a vízhiány csökkentésének szükségességét, és jut majd támogatás a hiányzó új infrastruktúrák megépítésére.

A mezőgazdaság nagy vízigényét (világviszonylatban erre fordítják a felhasznált vízmennyiség 70 százalékát) például sokféleképpen lehet csökkenteni. Mondjuk, a tengervíz sótalanításával, de a jelenlegi élelmiszernövények erre még alkalmatlanok. Az olyan kultúrákat is előnyben részesíthetik, amelyek sós vízzel öntözhetők, vagy egyenesen az óceánban termeszthetők.

Az élelmiszerek kereslete is csökkenthető, mert jóval több a túlsúlyos ember – másfél milliárd –, mint ahányan éheznek. Eközben kárba vész a learatott élelmiszerek több mint fele, amíg eljut a termelőktől a fogyasztókig. Ezen az arányon is lehetne javítani, és így csökkenteni az élelmiszerek iránti keresletet. Például a túlsúlyos embereket is „rá lehetne bírni”, hogy változtassanak az étrendjükön, hogy kevesebb és egészségesebb ételeket egyenek – mert így is csökkenteni lehet a vízfelhasználást.

Látható tehát, milyen összetett problémákat vet fel az a képen látható kis gömböcske, és mekkora kihívás az édesvíz kérdése a következő évtizedekre.

A világ édesvízkészletei kimerülőfélben vannak. 2025-re vélhetően 2,6 milliárddal többen leszünk, mint ma. Az előrejelzések szerint az akkori népesség kétharmada a vízkészletek szűkössége által meghatározott létfeltételek közepette szenved majd, míg a fennmaradó egyharmad teljes vízhiánnyal lesz kénytelen szembesülni. A vízigény 56 százalékkal fogja meghaladni a rendelkezésre álló mennyiséget. Nem a távoli jövőben: egy évtized múlva.