Iskolajáró

Szöktetés az osztályból

Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész

Szöveg Tallósi Béla

Kép Somogyi Tibor, Németh Ilona archívuma

Dunaszerdahelyen született, ott járt alapiskolába is, mely hangulatos, élő, eleven alma materként maradt meg benne. A pedagógusokra ma is jó érzéssel emlékszik. Középiskolai évfolyamtársaival szemben egy évet nyert, mert nem kilencedikből, hanem nyolcadikból került a helyi magyar tanítási nyelvű gimnáziumba. Budapesten, az iparművészeti főiskolán szerzett diplomát tipográfia és könyvművészeti szakon. Ma a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem professzora.

Az alapiskolás évek

Leleményességével és a közösség iránt már hatévesen megnyilvánuló felelősségérzetével rögtön a bemutatkozását emlékezetessé tette. „Elsőben, a legelső napon a legjobb szándékkal kiszöktettem a társaimat az osztályból – meséli. – Becsapódott mögöttünk az ajtó, de olyan erősen, hogy kiesett a kilincs. Tantermünk a mélyföldszinten volt, a földbe süllyesztve egy kicsit. Innen támadt az a mentő ötletem, hogy mivel az ablak könnyű kiutat kínál, másszunk ki. Egyesével, szervezetten, libasorban kimászattam a társaimat. Körülzárt, parkosított területre jutottunk. Ahhoz, hogy be tudjunk menni a főbejáraton, át kellett másznunk egy kerítésen is. Mindenki tudta, hogy én voltam a kezdeményező, a vezér, de ezzel talán nem is leptem meg senkit a tanári karból, hiszen ismertek. Anyukám ott tanított biológiát és földrajzot. Volt némi aggódás, hogy ki kap meg elsőben, mert aktív és nagyszájú gyerek hírében álltam. Tóth Erzsébethez osztottak, aki igazságos és jószívű volt, akárcsak a következő tanító nénim, Bulajcsík Rozália. Az alapiskolában a legtöbb tanítómat szerettem. Csak olyan helyzetből vagy kapcsolatból születhetnek sikeres eredmények, amelyben a diák szeretni tudja a tanárát. Motiválni azok tudtak, akik úgy magyaráztak, hogy felkeltették a kíváncsiságomat, lekötötték a figyelmemet, felcsigázták annyira az érdeklődésemet, hogy otthon nekiálltam, és noszogatás nélkül tanultam.”

Hat vagy hét szakkörre járt, amelyek közül a Marták Katalin által, nagy hozzáértéssel vezetett bábkör nyújtotta számára a legélvezetesebb elfoglaltságot. „Megnyertük az első Duna Menti Tavaszt. Én voltam a főszereplő. Énekeltem és játszottam a darabban” – mondja. Fizikakörre is járt, Gáspár Máriához, aki hetedik osztálytól kezdve arra ösztönözte, hogy fizikus legyen. A kémiát is szerette. Azt Örzsik tanította. Rummer Károly személyében kiváló történelemtanára volt. Számtalan tanulmányi versenyen vett részt, de kiemelkedett szervezésben is. „Az alapiskolában minden érdekelt, végig tiszta egyes tanuló voltam.

A gimnáziumban

volt egy-két kettesem, de sokkal inkább a vitatható oktatási módszerek, mint saját érdeklődésem hiánya miatt. Kedvenc tantárgyaimat is tanították ott olyan tanárok, akik nem tudtak inspirálni.” Emlékezetes pedagógusai azért a gimnáziumban is voltak. Köztük a biológia szakos Öllős Árpád. „Ő volt az, akiről azt gondoltuk, hogy ilyennek kellene lennie minden tanárnak. Azt is szerettük, ahogy Mázsár László oktatta az orosz nyelvet. Beatles-számokat tanultunk nála oroszul… a szocializmusban! Úgy megtanított bennünket konverzálni, hogy később, az egyetemi éveim alatt oroszul tolmácsoltam. Hozzátartozik, hogy az alapiskolában jó alapokat kaptunk ebből a nyelvből Stejskal Erzsébet tanító nénitől. A gimiben kínszenvedés volt a testnevelés, mert gyönge voltam tornából. De a tanárnőnk nem engedett lazítani. Meg is köszöntem neki utólag, hogy olyan eredményeket hozott ki belőlem, amilyenekre soha nem gondoltam volna. A tornatanításnak ugyanakkor, főleg teljesítményorientáltsága miatt, megalázó pillanatai is voltak. Nem vagyunk mindannyian sportolók, és nem vagyunk egyformán tehetségesek. Ha valaki nem tud felugrani két méter magasra, akkor nem tud felugrani. Nonszensz, hogy készségtantárgyat, mint a testnevelés is, osztályoztak.”

Gimnáziumi osztályfőnökéről, Süke Júliáról azt mondja: „Próbált bennünket védeni, anyáskodott felettünk, nagyon jóságos volt. Végtelenül kreatívak voltunk, ám ezt az iskola nem tudta kezelni. Nem fértünk bele a keretekbe, mert önálló véleményünk volt, és ebből sok konfliktus adódott. Ez nem azt jelentette, hogy nem tanultunk. Kitüntetett bizonyítványunk volt mindig. A kort szerettem, és a barátaimat. Hihetetlenül fontos volt számomra az a négy év, de nem az iskola miatt, hanem mert rengeteg hasznos tudást szívtunk magunkba. Osztályunk válogatott társaság volt, tehetséges, jó képességű gyerekekkel, azért is, mert mi voltunk a második olyan évfolyam a gimnáziumban, amelybe nyolcadik osztályból is érkeztünk, s erre valóban csak a legjobb tanulók kaptak lehetőséget. Sokkal nagyobb volt bennünk a potenciál, mint amennyit a középiskola kiaknázott belőle. Egy csomó dolgot akartunk, sok mindenbe belevágtunk. Külön műveltük magunkat az iskola mellett. Együtt olvastunk, beszélgettünk, vitatkoztunk. Színjátszó kört alapítottunk a kultúrházban. A Partizán nevű kocsmában a baráti körünk megismerkedett azokkal a szerdahelyi költőkkel, írókkal, akik oda jártak. Ez a kapcsolat sokkal jobban felerősítette az irodalom és a művészet iránti vonzalmat még azokban is, akik más érdeklődésűek voltak, akiből később jogász lett, vagy akik természettudományi szakon végeztek. Szigeti Lászlóval, aki most a Kalligram igazgatója, olvasókört alapítottunk. Elolvastunk egy adott könyvet, és elbeszélgettünk róla. Baráti körünkben az olvasás természetes volt. És elvárás is volt magunk iránt, hogy elolvassunk egy-egy éppen megjelent, új könyvet.

Iparművészeti főiskolásként

Budapesten az Eötvös Kollégiumban Szörényi László magyar irodalmi elemző körébe jártam. Ott, akkor olvastam végig az összes Krúdyt, Ottlik Gézát, Esterházyt. Amit Pesten olvastunk, azt később Szerdahelyen is elemeztük az olvasókörben. A kötelező olvasmányokat viszont nem szerettem. De csak azért nem, mert nagyon sok volt közöttük a szomorú. A szívem hasadt meg a Kincskereső kisködmön vagy a Légy jó mindhalálig fordulatain.”

Világot járt képzőművész

Bár ma sikeres, kiállításaival bejárta a világot, azt mondja, nincs olyan élménye, hogy jó lett volna rajzból. „Sok tantárgyból, magyarból, történelemből, matematikából s még fizikából is kiemelkedőbb voltam, mint rajzból, amely eleve nem volt kiemelt tárgy. Az alapiskolás rajzoktatásban más tehetségek érvényesültek, mint amilyen az enyém. Az számított erénynek, ha valaki jól tudta másolni a realitást, nekem pedig nincs ilyenfajta rajzkészségem. Szerettem rajzolni, de nem úgy, hogy mindennek, embernek, vázának, benne a virágnak az elfogadott standard szerint kellett kinéznie. Az ilyen ábrázolásban voltak nálam sokkal ügyesebbek. A színkezelésben viszont jó voltam. Bár rajzolásban nem emelkedtem ki, annyira talán mégis, hogy rajzversenyekre küldtek. Ehhez hozzásegített, hogy művészeti alapiskolába is jártam. Ott Gálffy Irén tanított, aki maga is festett, és imádta a gyerekeket. Az alapiskolában nagyon rövid volt a rajzóra. Negyvenöt perc alatt borzasztóan nehéz elkészülni egy kompozícióval. Gálffy Irén viszont hagyta, hogy szabadon rajzoljunk, nem szabott időkorlátokat. Szabadság és élvezet volt nála az alkotás. A gimnáziumban keveset tanultunk művészetekről. Az esztétikát belesűrítették az irodalomba. E tárgyak hiányát úgy kompenzáltam, hogy folytattam a rajziskolát a második ciklusban, de már nem Dunaszerdahelyen. Nyitrára jártam, Kiss Sándor szobrászhoz. Péntekenként, amikor a többiek befejezték a tanítási hetet, felültem a 12.40-es buszra, elbuszoztam Nyitrára, besétáltam a rajziskolába, és ott voltam estig. Mivel akkor már nem volt egyenes járat haza, elmentem Pozsonyba, és onnan indultam Szerdahelyre. Mégis végigcsináltam, mert érdekelt, és el akartam sajátítani a főiskolai felvételihez szükséges akadémiai rajzot.”

Iskolaélmény

Németh Ilonában nem maradt tüske az alapiskolából. Egyedül azt viselte nehezebben, hogy tanítógyerek volt. Kellemetlen volt még úgy is, hogy édesanyja sohasem tanította. „Pedagógus szülők gyerekének lenni olyan státust jelentett, amely hierarchikus viszonyt alakított ki. Hiába próbáltunk meg egyenlők lenni a többiekkel, eleve úgy néztek ránk, hogy mi vagyunk a pedagógusgyerekek.” Utólag sem érzi úgy, hogy fölösleges tárgyakkal is terhelték. Ahogy mondja, kifejezetten azért szeretett iskolába járni, mert tevékeny gyerek volt, aki mindig foglalkozni akart valamivel, s akinek – a kreatív iskolai foglalkozások hiányában – a szünet, a vakáció tűnt végtelenül hosszúnak.

Iskolavélemény

A tantárgyak fontossági rendjében viszont a hangsúlyokat máshova tenné. „Már alapiskolás koromban külön németre jártam. Ma kiemelten fontosak a nyelvek. Beleértve a szlovákot is. Oktatása még mindig olyan szerencsétlenül folyik, hogy nem igazán sajátítjuk el a használatát. Rögtön hozzáteszem, passzív tudásunk szlovákból viszont jóval nagyobb, mint amit feltételezünk. Sokkal fontosabbnak tartom a földrajzot és a biológiát, mint ahogy értékelik. Az alapműveltséghez tartoznak az irodalommal és a történelemmel együtt. Ezekre a tárgyakra jobban oda kellene figyelni, hogy az ember tisztában legyen a testével, hogy a földön el tudjon igazodni, történelmi időkben és ma is; ezért a történelmet bizonyos szempontból a földrajzzal összhangban lehetne oktatni. Komolyabban, nagyobb nyomatékkal foglalkoznék olyan tárgyakkal, amelyeket az ember az egész életében használ.”

NÉVJEGY

Németh Ilona képzőművész

Dunaszerdahelyen született

Iskolái:

Dunaszerdahelyi Vajanský Utcai Kilencéves Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola

Dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium

Magyar Iparművészeti Főiskola, Budapest, tipográfia és könyvművészeti szak

Díjai:

1998 – A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának 1998. évi nívódíja

1998 – Az Év Fiatal Szlovákiai Képzőművésze díj

2001 – Munkácsy-díj

2014 – Az első nő s az első magyar, aki autonóm művészetben professzori címet szerzett a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen