Varázsige: Annie Hall

A vörös hajú, szemüveges Alvy Singer egy orvosi rendelő kanapéján ücsörög, mellette az édesanyja: Igenis depressziós, semmit nem csinál egész nap, csak ül. Az orvos, látva az életunt gyereket, szippantva egyet cigarettájából megkérdezi tőle: Van valami baj, Alvy? A pápaszemes kisfiú mintha meg sem hallaná a kérdést. Az anyja rosszallóan válaszol helyette: Azt hiszem, olvasott valamit. A felnőttek értetlenkedését megelégelve Alvy egykedvűen elmondja, a világegyetem tágulásáról olvasott, és a világegyetem az a minden, ha egyszer elkezdett tágulni, akkor szét is fog esni, akkor mindennek vége lesz. A logikus érvelés csak még idegesebbé teszi a retiküljét és kesztyűjét szorongató édesanyát, aki kissé felemeli a hangját: Mi közöd van neked ehhez a dologhoz? Majd az orvoshoz fordul, hogy közölje az ebből fakadó tünetet: Nem hajlandó házi feladatot írni. Így már semmi értelme, motyogja Alvy, amivel csak még inkább felbőszíti Mrs. Singert, aki kiabálni kezd vele: Ebbe nekem ne keverd bele a világegyetemet! Te itt laksz Brooklynban, és ha jól tudom, Brooklyn nem tágul!
Képtelen vagyok, hogy megálljam röhögés nélkül, pedig már vagy negyvenszer megnéztem ezt a jelenetet. Woody Allen Annie Hall című filmjéről van szó. Az esti filmnézéseink alkalmával mindig gondot okoz, hogy mit is nézzünk az éppen aktuális sonkás melegszendvics vagy sajtos rántott hús mellett. Ez korántsem egyszerű feladat, hiszen nem mindig van kedve az embernek szívszorító drámát vagy vérben tocsogó, puskaropogástól hangos háborús filmet néznie, pláne nem este kilenckor, egy fárasztó nap után. Olyankor az az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) vágyam, hogy letegyem magam a laptop elé, kényelmesen elnyúljak a kanapén, ölembe vegyem a kerek, pöttyös tálcát a tányérnyi megmelegített kajával, és közben olyasvalamit nézzek, ami nem igényel túl nagy agymunkát. Laci tudja rólam, hogy bárhol, bármikor, bármilyen lelkiállapotban képes vagyok megnézni az Annie Hallt, ezért ha túlságosan lassú az internetsebesség ahhoz, hogy a stand-up-os humoristák videóit vagy a Jóbarátok egy-egy epizódját nézzük valamelyik videómegosztó portálról, csak elindítja valahol az Annie Hallt. Annak külön örülök, hogy ő is megszerette ezt a filmet, bár Woody Allennel kapcsolatban akadnak még fenntartásai. Szerinte nem mindegyik filmje jó (ezt egyébként én is aláírom). A Kairó bíbor rózsáját kifejezetten unta, és a Bűnök és vétkek sem volt a legjobb választás, pedig azt éppenséggel tőle kaptam még tavaly karácsonyra. De azt azért ő is elismeri, hogy az Annie Hall jó, és abszolút beletartozik a többször nézős filmek kategóriájába. Én, mivel elszállt fanatikus vagyok, a film forgatókönyves változatát is megvettem, ami azért praktikus, mert a villamoson ülve is „újranézhetem a filmet.” Igen, mert ha egy filmet sokszor láttam, és csak utána olvasom el a regényt, az olyan, mint ha én mozgatnám a szereplőket, akik nem a fantáziám szülöttei, nem kell őket kitalálnom. Ez szerintem sokkal inkább filmes, semmint olvasmányélmény, ezért jó a forgatókönyves változat.
Persze, nem mindenkinek való Woody Allen humora. Valaki egyszerűen ki nem állhatja az olcsó poénokat, és nem érti, mások miért fuldokolnak a röhögéstől, amikor megjelenik a képernyőn ez a fura, kopaszodó, szemüveges alak, aki szinte valamennyi filmjében a saját zsidó identitásából fakadó frusztrációjával küszködik, és mindig valamilyen különleges nevet ad az általa megformált karakternek, mint például Sidney Waterman, Leonard Zelig, Isaac Davis, Danny Rose, vagy az épp emlegetett Alvy Singer. Az meg már csak hab a tortán, és talán az egyik legnagyobb rejtély a laikus filmnézők számára (Laci számára is), hogy hogyan lehetséges az, hogy ez a férfiasnak korántsem nevezhető brooklyni csodabogár mindig a legjobb nők mellett feszít a filmvásznon: Scarlett Johannson, Mia Farrow, Diane Keaton, hogy csak párat említsek.
Na, igen, én valahogy mindig Diane Keaton akarok lenni, vagy még inkább Annie Hall. Imádom a ruháit, amiket a filmben visel, pedig nem vagyok az a típus, akit lázba tudna hozni egy pár csodaszép lábbeli vagy kötött pulóver. És életemben nem ettem még homárt (talán nem is akarok), de mikor látom, hogy Annie és Alvy az elszabadult homárokat hajkurásszák a konyhában, hirtelen nekem is kedvem támad homárvacsorát készíteni. Vagy legalábbis esti programként beiktatni egy instanthomár-mentő akciót, mert valahogy csak ki kell csalogatni a szerencsétlent a mélyhűtő mögül. De ahhoz biztos nem lenne bátorságom, mint Annie-nek, hogy megfogjak akár csak egyet is, és a forró vízzel teli fazékba dobjam. Ebből a szempontból egyetértek Alvyvel, aki szerint aznap estére jobb választás lett volna a karaj, mert annak legalább nincs lába.
Egy szó, mint száz: a Woody Allen-őrületnek még nincs vége, és nem ez lesz az utolsó naplóbejegyzés, amit róla írok. De hogy eláruljak még egy titkot, és felfrissítsem a hűséges olvasók memóriáját: nem is ez volt az első alkalom, hogy tollhegyre tűztem Woodyt. Pár hónapja a korábbi irományaimat igyekeztem archiválni. Észrevettem, hogy az elsőben, a legeslegelsőben arról írtam, hogy „milyen szívesen mennék Manhattanbe, de csak akkor, ha tényleg fekete-fehér, és ott van mellettem Woody Allen is (Kern András hangjával, természetesen)”. Nos, nem hinném, hogy egyhamar eljutok oda, azt meg végképp, hogy Manhattan valóban fekete-fehér volna (talán épp ezért nem is akarok elmenni, nehogy csalódnom kelljen). Így hát marad a celluloidszalag, a számítógép képernyője, a mozivászon. Apropó, augusztus végétől vetítik a magyar mozik a legújabb Woody Allen-filmet, a címe: Rómának szeretettel.