Bőrbe kötve avagy az emberi testről kissé másképp

Ha jól belegondolunk, már az ősember azzal a céllal alakította ki első tárgyait, hogy testéhez igazítsa őket (ruhát, lábbelit), illetve hogy ezek révén növelje erejét, meghosszabbítsa testét (dorong, lándzsa, majd a puska, pisztoly stb.). A tárgyakkal körbeírható a testiség – ezt a gondolatot járták körbe a Pécsi Tudományegyetem kommunikációs tanszékének hallgatói Tóth Péter vezetésével. A gondolatot tett követte, és megszületett a Bőrbe kötve című kiállítás, amely címe és a látszat ellenére közvetlenül nem a testről szól. Csupán közvetve, amint erre utal az alcím is: A test kiterjesztése: behatolás a testbe. „A testtel kapcsolatban az emberek többségénél elsősorban a szexualitás ugrik be. Holott egyáltalán nem biztos, hogy csak erről kell beszélni. Hanem pl. az érzésekről: a fájdalomról, szenvedésről, örömről, az agresszióról, depresszióról és így tovább. Arról, mi mindent élünk meg életünk során, mi mindennek hordozója a testünk. A test szólhat a születésről, növekedésről, fejlődésről, majd az elmúlásról, a halálról. De a betegségek nyomairól is, harcokról, szokásokról, hagyományokról stb. A mi kiállításunk megpróbálja mindezt megfogni. Aki kellően nyitott, azt megpróbáljuk rávenni arra, hogy egy szokatlan, új szemszögből tekintsen az emberi testre. Ám mivel a kiállítás meglehetősen tömény, az sem lep meg bennünket, ha valakit taszít, felháborít, ha egyesek itt hagyják, elutasítják a látottakat. Számunkra elég, ha bármilyen érzést kivált a látogatókból a tárlat. Nem várjuk el senkitől sem, hogy keressen és megtaláljon valamiféle eszmei mondanivalót” – mondja Tóth Péter. S hogy mi az, ami valóban megdöbbenti a látogatót? Nos, embere válogatja. Lesz, aki a nőgyógyászati eszközök láttán sápad el. Másokat az üvegbe olvasztott, avar kori emberi csontok látványa sokkolhat. Megint másokat a tulipántos ládákra emlékeztető, festett, 250 éves koporsók lepnek meg. Esetleg a gázálarcos makett vagy a hisztéria tudományos leírása. „Le lehet ülni és mazsolázni a látottakból. Nézőként és olvasóként egyaránt jelen lehet a tisztelt érdeklődő, hiszen sok a magyarázó szöveg, ezekre is lehet összpontosítani. Úgy, mintha egy könyvben lapozgatnának. Nem vezetjük végig a nézőt didaktikusan a tárlaton, nem kell megtartani a javasolt útirányt sem. Megpróbálunk egyszerre több érzékszervre hatni: a látást, hallást, tapintást be lehet vonni az ismerkedésbe. Egyik munkatársunknak van egy projektje: érintő képen futtatható program, amelyben az érdeklődő a test különböző, külső és belső részeit érintheti meg. Ez kétdimenziós látvány, a miénkben már a harmadik dimenzió is jelen van. Ha csak nézek valamit, azt nem érzem. Például a filmet bármennyire átélem is, tudom, hogy az csak film. De a színházban a művész teste közvetíti az érzelmet is. A középkorban a színház az emberi élet fontos része volt, mert ennek segítségével fejeztek ki sok, egyébként megfogalmazhatatlan gondolatot és érzést. Napjainkra ezt a szerepet a film vette át, s így világunk egyre inkább kétdimenzióssá válik. Olyan értelemben, hogy az embernek nincs szüksége metaforákra és testbeszédre olyan mértékben, mint néhány száz évvel ezelőtt. Most már gazdag a nyelve, és ki tudja fejezni minden gondolatát és érzését a beszéddel. Feltéve, hogy akarja” – véli a kommunikációs szakember. Aki nem csodálkozik azon, ha a látogató késztetést érez megtapintani egy-egy tárgyat: a hatalmas futárcsizmát, vajon valóban bőrből van-e, vagy a virágos koporsót, hogy nem holmi műanyag utánzat-e. A jövő tárlatai ilyenek lesznek – interaktívak, multimediálisak: szól a zene, fut a film, villog a számítógép. Mi meg állunk a hatalmas infomációáradatban, és próbáljuk azt befogadni vagy éppenséggel elutasítani. „Most ez a trend, mindenki ilyet csinál. Lehet, mi változtatni fogunk. Pl. csak hanghatásnak tesszük majd ki a látogatót, hogy szabad képzettársítással mozgassa meg fantáziáját. S rá bízzuk, döntse el, mi vagy ki van a hang mögött. A mostani kiállítás különlegességének tartom muzeológusként a festett koporsókat, képzőművészként az üvegbe épített csontokat. Kommunikációs szakemberként pedig a mozit. A Shakespeare Titus Andronicus című drámájának különböző feldolgozásából készült összeállítást nem könnyű végignézni. Vérfagyasztó jelenetek láthatók, de hát ez is az emberről, külsejéről és belsejéről szól. A hangulatot fokozza, hogy Pozsonyban a Múzeum alagsorában rendeztük be a kiállítást. Veszprémben a helyi múzeumban mutattuk be az anyagot, Vácott egy templomban, amely rendszeresen helyet ad tárlatoknak. Mindenütt a helyszínhez igazítottuk az elrendezést, s csupán az utóbbiban hallottunk ellenvéleményeket. De természetesen ezt is elfogadjuk.” S hogy valóban nem mindennapi élményben lesz része a kiállításra érkezőknek, azért a szervezőgárda kezeskedik: régész, pszichológus, szobrász, angol tanár, programozó és WEB-oldal író kollektív munkájának eredménye a „Bőrbe kötve”. (A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában május 31-ig látható a tárlat.)