A szelíd humor mestere

Kleb Attila felvételei

Filmben, zenében, irodalomban mit szeret? Gondolom, ebben is, abban is erősen válogat.

Ami a filmeket illeti, szerencsésnek tartom magam, mert tizenöt és tizennyolc éves korom között, amikor még üres lap volt az életem, a lehető legjobb alkotásokkal szórakoztattam magam. Chaplin, René Clair, Eizenstein és Renoir filmjeivel. Mondhatnám azt is: én ezeken nőttem fel. A Cirkuszon, A nagy hadgyakorlaton, a Patyomkin páncéloson, A nagy ábrándon. Ezek az alkotások ma is sokat jelentenek számomra. Az irodalom kiskoromtól fogva jelen van az életemben. Amikor én gyerek voltam, még nem volt televízió, így rengeteg időm maradt olvasásra. Karel Čapek volt a nagy kedvencem. Nyaranta, amikor kötelezően építőtáborba kellett volna mennem, az aratás helyett mindig a városi könyvtárat választottam. Ott olvastam el azokat a könyveket, amelyek otthon nem voltak meg. Főleg a két háború közötti cseh irodalmat. Vladislav Vančura került hozzám a legközelebb. Otakar Vávra professzor úr, akitől rengeteget kaptam a főiskolán, arra tanított bennünket, hogy a film sok mindenben adósa az irodalomnak. Egy-egy mű új filmes kifejezőeszközöket igényel, az írott szövegnek ugyanis meg kell találni a képi megfelelőjét. Arra is figyelmeztetett bennünket, hogy a pár mondattal összefoglalható cselekmény mögött mindig meg kell keresnünk az író lelkét, s a történet mellett a szereplőket is meg kell értenünk. El is kedvetlenít nem egyszer, amikor látom, ha egy műveltnek nem igazán nevezhető kollégám lecsap egy jeles irodalmi alkotásra, amelyet én félelemmel teli tisztelettel kerülgettem, és barbár módon kiragadja belőle az érdekes, humoros jeleneteket, a mű stílusát és lelkületét azonban figyelmen kívül hagyja. Egy jó könyvből rossz filmet csinál. Čapek és Vančura mellett természetesen Hrabal úr a harmadik szeretett cseh íróm. Az ő novellái mindig melegséggel töltik el a lelkemet. De élvezem Zdeněk Svěrák humorát is. Sajnálom, hogy a fia »elvette« őt tőlem mint forgatókönyvírót. Ami pedig a zenét illeti, a swing és a dzsessz ugyanúgy elszórakoztat, mint Mozart, Janáček és Smetana. Nat King Cole, Frank Sinatra, Ella Fitzgerald és Louis Armstrong számait szinte naponta hallgatom. Ízlésemet természetesen a szüleim is nagyban befolyásolták.

Édesapja újságíró, majd a Cseh Távirati Iroda munkatársa volt.

Később pedig, amikor »fentről« átrendezték az életét, a Rövidfilmstúdióban dolgozott. Eleinte én is úgy gondoltam, hogy újságíró leszek. Azért is olvastam olyan sokat, mert az apukám azt mondta: az újságíró fő feladata nem az írás, hanem az olvasás. Tudnia kell, mit írtak, mit írnak mások, és legyen bátorsága elolvasni azt, amit tegnap és tegnapelőtt ő maga írt. Hogy tanuljon a hibáiból, elhamarkodott ítéleteiből, és felvállalja a tévedéseit. Megszállott újságolvasó vagyok ma is. Gyerekkoromban kivágtam és félretettem azokat a cikkeket, amelyek érdekeltek. Nyomdász szakkörbe is jártam, és verseket írtam. Újságíró csak azért nem lett belőlem, mert csúnya a kézírásom. Sem én ,sem mások nem tudják elolvasni, mit írtam. Ma is rettegek, ha üres papírt tesznek elém, otthon is inkább a komputeremmel írok. Az internetet is gyorsan megszerettem. Rájöttem ugyanis, hogy ha külföldön vagyok, nem kell idegeskednem, hogy nem olvashatok cseh napilapokat. Felmegyek a netre, és ott böngészem végig az újságok kulturális rovatát. A reklámok és a pletykák, sajnos, egyre nagyobb helyet kapnak a lapokban, pedig az olvasókat nemcsak kiszolgálni, hanem művelni és formálni is kellene. A pozitív kicsengésű írásokból is egyre kevesebb van. Háborús hírekből, felkelésekből, forradalmakból, gyilkosságokból, katasztrófákból, halálos balesetekből annál több. Ezek mind rossz hatással vannak az emberre. Pozitív hírek kellenének, mert az jó irányba fordítaná a gondolkodásunkat.

Ősszel Szófiában rendez, Oslóba, Zágrábba is visszavárják, dolgozott az olaszoknál, a franciáknál és a németeknél is.

Én a színházat mint műfajt mindig is jobban szerettem, mint a filmet. Amikor nem vettek fel színházrendezői szakra, elmentem asszisztensnek a televízióba. Onnan jelentkeztem aztán filmrendező-hallgatónak, de a színházhoz így sem lettem hűtlen. S mivel Prágában évente legfeljebb egy darabot állítok színpadra, marad időm bőven külföldön dolgozni.

Külföldön először Svájcban, a baseli színházban rendezett, 1968-ban. Hogyhogy kiengedték?

A hatvanas évek első felében, amikor Prágában megalakult a később legendássá vált Činoherní klub, szükségük volt gyorsan néhány előadásra, hogy legyen mit játszaniuk. Jan Kačer és Evald Schorm, akik oda tartoztak, tudták, hogy mennyire szeretem a színházat, és szóltak az igazgatónak, hogy hívjon meg rendezni. Meg is hívott, és mondta, hogy »Van itt öt fiú, aki szabad, velük dolgozhat.« Hazamentem, és elkezdtem keresni egy olyan darabot, amelyben öt férfiszerep van. Így akadtam rá Machiavelli Mandragorájára, és bár még katonai egyenruhában voltam, elkezdtük a próbákat. Josef Somr, aki az egyik színészem volt a darabban, a bemutató előtt bevallotta, hogy ő bizony a próbák elején szólt az igazgatónak: nem tetszik nekik, hogy ilyen fenékbe rugdosós vígjátékban játszanak, ők nem ezért szerződtek a Činoherní klubba. Ha ugyanis vígjátékban kap szerepet a színész, nem nagyon hisz az előadás sikerében. A próbák ugyanis nem mindig érdekesek, hiszen szellemesen kell felépíteni a jeleneteket. Az előadás igazi hangulatára a nézők előtt derül fény. De a bemutatót már élvezték, hiszen hatalmas sikerben volt részük. És akkor eljött hozzánk a baseli színház intendánsa, megnézte a Mandragorát, és meghívott Svájcba, hogy náluk is rendezzem meg ugyanezt a darabot. Egyébként hálátlan dolog vígjátékot rendezni. Ha rosszul csinálod, mindenki észreveszi, ha jól, mindenkinek természetes. De ha tragédiát rendezel, és roszszul, azt mondják: »Igen, ez már az új irányzat.«

Játékfilmet tíz éve nem forgatott.

Nem is biztos, hogy tudnék még jó filmet csinálni.

Ez olyan munka, amelyet el lehet felejteni?

Nem tudom. Összeszorított fogakkal, csak azért is nem akarok filmet készíteni. Nincs bennem ilyenfajta megszállottság. Ehhez túl kényelmes vagyok. A kudarctól pedig egyenesen rettegek.

Az Európai Unió kérdéséhez hogyan viszonyul?

Szerintem egy idő után Svájc is be fog lépni. Mindenki félti a saját integritását, közben tömik magukat hamburgerrel, amerikai filmmel, amerikai zenével. Az EU sokak számára félelem az ismeretlentől. Amikor az első vasútvonalak épültek, arra is sok helyen azt mondták: »Nem kérünk ebből az ördögi találmányból! Füst, bűz, piszok!« Később aztán kiderült: vasút nélkül megbénult volna az ország. Ez történne az EU nélkül is. Megbénulnánk. Az emberek egyébként mindig félnek az újtól. Pedig már nincs Hitler, és hozzá hasonló embert sem látok. Csak a gazdagok expanzióját. Ha elzárnánk magunkat a világtól, nem tudnánk védekezni a gazemberek ellen. A járványszerűen terjedő korrupció ellen csak okos irányítással lehet védekezni, és az Unió ennek a biztosítéka.

Václav Klaus politikájáról mi a véleménye?

Szomorú vagyok. Ez minden. Klaus olyan ember, aki nem látja, amit nem akar látni. Így pedig nem lehet országot vezetni. Emberi hiba. Gyönyörű dolog, ha úgy működik a piac, mint Hollandiában vagy Németországban. De Egyiptomban és Dél-Amerikában már olyan nagy a különbség szegények és gazdagok között, hogy az már fáj. A nyereség utáni mérhetetlen vágy sok mindent tönkretesz egy országban. Engem a kapzsiság mindig elszomorít. Én annak örülnék, ha újra alázatosak lennének az emberek.