„Amíg élek, úgy tartom, hogy a fiam is él“

A szentlászlói református templomot külföldi támogatásokból újítják fel.

Az elhagyott, aláaknázott udvarokban embermagasságig nő a gaz.

„Csak abban bízunk, hogy ha meg kellett halnia a fiunknak, legalább nem szenvedett sokat.“

A falu főutcáján egyforma vakolatlan házak és rommá lőtt épületek váltják egymást.

„Még a halottakat is irigylik egymástól az emberek!“ Dömötör Ede felvételei

Rögtön a falutábla mögött szétlőtt házak, aknaveszélyre figyelmeztető feliratok fogadnak Szentlászlón. A romos épületek egykori gazdái talán nem tértek vissza a „menekültségből“– ahogy itt mondják –, talán a főutcán sorakozó egyenházak valamelyikében laknak, és inkább nem is járnak errefelé, hogy ne lássák, hogyan mállasztja az embermagasságú gaz azokat a falakat is, amelyeket az aknavetők és géppisztolyok nem tettek tönkre. Szentlászlón mindenki felejteni akar, új életet kezdeni, és nem gondolni arra az 1991. június 27-e és november 24-e közötti szörnyű öt hónapra.Gyász és reménység között

Az első akna épp László-napon csapódott be a faluba, és onnan kezdve a szomszédos szerb község, Palacsa irányából folyamatosan lőtték a magyarok és horvátok lakta Szentlászlót. Júliusban és augusztusban a lakók kilencven százaléka, több mint ezer ember menekült el addigi otthonából. Csak 150 férfi maradt, és a horvát gárdától kapott géppisztolyokkal Katalin-napig védte Szentlászlót. Szeptemberben a szerb szabadcsapatok bekerítették a falut, de az még így is szigetként tartotta magát – talán azért is, mert a megszállóknak meg sem fordult a fejükben olyasmi, hogy mindössze másfél száz gyengén felfegyverzett férfi áll velük szemben. Az egyenlőtlen, de elszánt harc november 24-éig tartott; akkor a védők kitörtek a gyűrűből, és eljutottak a horvát vonalak mögé, Eszékre. Csak hat idős ember maradt elbújva a pincékben; ők nem tudták, hogy menekülni kell, és a megszállók végeztek velük. A harcokban harminckilenc szentlászlói férfi vesztette életét, tizenegyet eltűntnek nyilvánítottak – hozzátartozóik azóta is gyász és reménység között hányódnak, és nem tudják, megsiratni vagy hazavárni illenék-e inkább szeretteiket.

Ember István fia, a 31 éves Pista is nyomtalanul tűnt el, amikor hét társával 1991. szeptember 4-én a szomszédos horvát községbe, Ernesztinovóba indult segítségért. A vasúti töltésnél szerb csapdába estek, hárman közülük még el tudtak menekülni a kukoricásba, négyüket pedig valószínűleg elfogták. Azóta sem kerültek elő. A hajlott hátú, de élénk beszédű, 69 éves Pista bácsi szinte hadarva sorolja nekünk a történteket: mintha attól tartana, hogy ha lelassít, érzelmek is férkőznek a szavak közé. Felesége, Kati néni hallgatásba burkolózva rakja elénk a „szödörjeszörpöt“. Hiába telt el azóta tizenkét év, számára mintha tegnap lett volna, amikor öszszecsomagoltak, és búcsút vettek a fiuktól.

„Nem akart velünk jönni a magyarországi rokonokhoz, azt mondta, egyszer úgyis meg kell halni, de fiatal férfiként itt a helye a faluban. Pedig soha nem érdekelte a harc, a fegyverek, még kisfiúként sem játszott háborúsdit, inkább muzsikált – ingatja a fejét Ember István, mintha ma sem értené, miért is bolondult meg körülöttük az egész világ. – A háború előtt olyan jól megvoltunk a szomszéd községek szerb lakóival is, aztán meg ők vezették ránk Arkan csapatait. Állandóan lőttek, már a kertbe sem mertünk kimenni. Azért döntöttünk úgy, hogy elmegyünk, itt hagytuk a termést, az állatokat, mindent. Szegény pulikutyánkat, a Mikit sajnáltam a legjobban – olyan bánatosan nézett utánunk a kapuból, aztán megmérgezték a szerbek. Magyarországon ért a hír, hogy a fiunkat elfogták, de akkor még bíztunk abban, hogy elengedik, csak azért imádkoztunk, meg ne nyomorítsák. Egy évig és két hónapig laktunk Szigetváron a rokonoknál, aztán Eszékre költöztünk a menekülttáborba. Szomorú, kilátástalan évek voltak azok, nem tudtuk, viszontlátjuk-e még a szülőfalunkat, és kezdhetünk-e valamit a holnappal, vagy már örök ideiglenességre kell berendezkednünk. Szent-lászlónak még a határát sem léphettük át, a szerbek minden házat leromboltak és aláaknáztak, csak a kéményeket és a kolbászfüstölőket hagyták érintetlenül, mert úgy tartják, ha ezek ledőlnek, a családban nem születik fiúgyermek. Biztos úgy gondolták, hogy még visszajönnek, a falakra rá is mázolták, hogy »Ez Szerbia« – talán hogy maguknak is bizonygassák. A kivonulásuk után hét évig ember nem tette be ide be a lábát: olyan volt a falu, mint az őserdő, csak 1998-ban engedték meg nekünk, hogy legalább a halottainkat itt temessük el. Busszal jöttünk Eszékről UNPROFOR-kísérettel. A gyászoló család tagjai autóval rá is szaladtak egy aknára, de szerencsére nem történt bajuk. Saját felelősségünkre néhányan bejöttünk a faluba – a szavunk elállt, amikor megláttuk a tönkretett házainkat, de mintha még a járda is szólt volna hozzám az udvaron.“

Szentlászló újjáépítése 1998-ban kezdődött el, a horvát állam mindenkinek, aki bizonyítani tudta, hogy 1991-ig itt lakott, új házat építtetett. Sokan nem bánták volna, ha inkább a gazdasági épületek rendbehozatalára kapnak támogatást, és a házravalót majd ők maguk teremtik elő, de kiszolgáltatott helyzetükben azt kellett elfogadniuk, amit felkínáltak nekik. A szinte teljesen egyforma házak jóval kisebbek, mint az eredetiek voltak – a családfőnek 35 négyzetméter alapterület jár, és minden további családtagnak tíz négyzetméter – egy négytagú család így 65 négyzetméteres vakolatlan épületbe költözhetett. Némelyik házra mégis került vakolat: az ott lakó családokban valaki gárdistaként megsebesült vagy elesett. Az elhunytak hozzátartozói a nyugdíjuk mellé hadisegélyt is kapnak, és mint az ilyenkor lenni szokott, a sokat próbált, háborús sebeiből alig gyógyuló faluban helyenként még ezek a szomorú előnyök is okot adnak a viszályokra.

Gyertyák a vasútnál

„Még a halottakat is irigylik egymástól az emberek – panaszolja Ember István –, velem sem beszél a bátyám már három éve, mert nagyobb lett a házam, mint az övé, és be is vakolták állami pénzen. Azt már nem kérdezi meg, nem adnám-e oda az egész házat a fiamért, de még azért is, ha legalább hírt hallanék felőle. Háromszor is hívtak már exhumációra a szomszédos Cselija községbe, tömegsírokat tártak fel; végignéztem, ahogy kiszedik a holttesteket, de a fiamat nem találtam közöttük. Létrehoztunk egy egyesületet is, péntekenként összejárunk az eltűntek hozzátartozóival, és ha valahol exhumáció volt, vagy foglyok kerültek össze, megnézzük a fényképeket, hátha felismerünk valakit. Olyan sok szörnyűséget – kiszúrt szemet, levágott végtagot, megcsonkított nemi szervet – láttam már ezeken a felvételeken, hogy fel sem tudnám sorolni. Mindig számítok arra, hogy a fiamat is így látom viszont egy fényképen, de közben abban is bízom, hogy ha meg kellett halnia, Isten talán irgalmasabb volt hozzá, és nem hagyta sokáig szenvedni. Biztos vagyok benne, hogy a környékbeli szerb falukban vannak, akik tudják, mi lett a négy elfogott szentlászlói legény sorsa, legalább névtelenül megtelefonálnák hogy megnyugodhassunk végre! De nem szól senki, az ide visszaköltözött szerbekkel is inkább kerüljük egymást. Tudják ők, hogy miért nem fogadjuk a köszönésüket – ha visszajöttek, hát nézzék nap mint nap, hogy a fájdalom ha megnyomorított is, de megtörni nem tudott.“

A háború előtt 1700 lakost számláló faluban ma alig ezren élnek. A magányos, idős emberek már nem jöttek vissza a menekültszállásokról, és néhány szerb család is jobbnak látta, ha máshol kezd új életet – még annak ellenére is, hogy a kegyetlen pusztítást éppúgy megszenvedték, mint a magyarok és a horvátok. Ma Szentlászló lakosságának kb. a fele vallja magát magyar nemzetiségűnek, de magyar iskola nincs a községben, csak heti két órában tanulnak anyanyelvükön írni és olvasni az érdeklődők. Kevesen vannak – a most iskolaköteles gyerekek öt-hat éves korig horvát közegben éltek a menekülés idején, és ők már egymás között is inkább horvátul beszélnek. A szülők még próbálnak megkapaszkodni abban, ami megmaradt a múltból – a hovatartozást jelentő nyelvben és a megélhetést nyújtó földben. Fokozatosan felszedik az aknákat a szántókról, traktorokat vesznek, állatokat nevelnek, újra gazdálkodni kezdenek, mint annak idején a boldog békeidőben, amikor a jugoszláviai magánszektort az egész szocialista tábor irigyelte. Senki nem akar már a múlton gyötrődni, hiszen lehetelen feladat számba venni a rokonok és barátok elvesztését, a több generáción át összegyűjtött vagyonok szétrablását, elpusztítását, a menekülésben töltött évek céltalanságát. De ők is tudják, hogy Szentlászló sokáig nem fog még magához térni háborús ájultságából: az omladozó házak még évek múlva is emlékeztetni fognak egykori lakóikra, az aláaknázott réten sokáig nem fognak libák legelni, gyerekek kergetőzni, és ki tudja, indul-e még valaha a faluból vonat Szarajevó felé. A Magyarországot Boszniával összekötő vonalon Szentlászló környékén harminc kilométeren felrobbantották és aláaknázták a síneket a visszavonuló szerb csapatok, és a horvát állam azóta sem állíttatta helyre a pályát. Ember István gyakran kiballag az elhagyott állomásépülethez, és az egykor vasúti targoncás fiának emlékét idéző tábla mellett imádkozik. Gyertyát is itt szokott gyújtani, mert ifj. Ember Istvánnak nincs sírja a szentlászlói temetőben.

„Az állam a háborúban elhunyt hősök sírkövére is ad pénzt, de mi már csak a magunk kriptáját fogjuk felépíteni, a fiam nevét rá se vésetem – mondja halkan az idős férfi. – Amíg élek, úgy tartom, hogy ő is él. De holtomban is megérzem, ha egyszer mégis megkerülne, és mellém temetik.“