Ilonnéni süteménye

Minden hétvégén mentünk hozzájuk tévét nézni, nekik már volt az a fekete-fehér csodadoboz, s nekik volt az a csézájuk is, amin Bögellőre mentünk a bögellői nagymamámékhoz, mindig hívtak, mindig mentünk, s amíg apánk a dohányfüsttől büdös konyha asztalánál kártyázott a szivarozó házigazdával meg a szomszéd férfiakkal, mi, anyánkkal a régi, nagy, lábas ágyakon ültünk illedelmesen. A vastag, pállott szagú dunyhákat az ágy végébe nyomta, összegömbölygette, letakarta Ilonnéni, hogy a szomszédoknak is jusson hely, s ettük a soha nem hiányzó ostya tortalapos süteményét. Olyan jó volt! Olyan otthonosan meleg a régi parasztlakás dohos levegője. Legalább kétszeri kínálást vissza kellett utasítani, hogy köszönömszépennemkérek, így voltunk nevelve, de a harmadikat már szinte nyálcsorgatva vártuk. Ilonnéni meg nem sajnálta. Kínált rendületlenül. Volt egy hatalmas körtefájuk is, egész nyáron jártunk a körtére, ölelt, puszilt, szedjetek csak, vittük is haza a degeszre tömött hasunkat meg a szatyrot. S mondta, szombaton gyertek ám tévére! Egész héten sóvárogtuk a szombatot vagy a vasárnapot, hogy mehessünk, hogy ehessünk. Hogy ehessük az Ilonnéni süteményét. Persze, anyánk is csinált, elképesztő finomságokat tudott, a nyomába sem érhetek soha, szerettük az ostyás tortalaposát is, pusztán, kenetlenül is ettük a ostyalapocskákat, de az Ilonnéni süteménye az olyan más volt az ódon, sötét szobájukban tévézve, közben ki-kihallgatva a felnőttek titkos dolgait. Lassan már nem is a tévézést kunyeráltuk a szüleinktől, hanem az Ilonnéni öblös szeretetét, az Ilonnéni süteményét. Soha mása nem volt, csak ez az ostya tortalapos. Meg a szürke fejkendője a házassága meg a szerencsétlen gyerekei titkaival. Rokonhoz ment hozzá a földek miatt, hát néztük az Izával, a siketnéma lányával a tévét, úgy szeretett minket az Iza, ölelt, puszilt, simogatott, úgy szerettük őt, de úgy, ahogy az Ilonnéni süteményét az Ilonnéni összes titkával együtt. Érdekes, hogy ő soha, de soha nem volt nálunk, tán sehol sem volt, a faluban sem látta őt soha senki, csak volt, Ilonnéni volt, ő volt az Ilonnéni süteményének az Ilonnénije. Szerettem, mert szeretett.

Van az egyik tévéadón ez a főzz gyorsan izé, s rohangálnak a delikvensek az ultramodern konyhában, mint a megveszekedett őrültek, a legdivatosabb frizurával, ruhában, műkörmökkel keresik a sárgarépát, a serpenyőt, az anya meg – hasonló szerelésben – az asztal szélén „segít és drukkol”: kapd már elő, nem azt, te bamba, a fakanalat, metéld már, ne annyit, istenem, ekkora kétbalkezest, ha tökölődsz, agyonverlek, ez olyan kemény lesz, hogy a fejedhez vágom, mondja az anya a lányának, ilyen ocsmány ételt, na, ha ezzel nyerünk!, ne szarozz már annyit, inkább segíts, hol a büdös francban lehet a merőkanál, mondja a leányzó az anyának, a szemedet böki ki, te féleszű, imígyen az anya, s így szépecskén tovább.

Jó, tudom, tudom, ebben van a sok pénz, erre bukik a néző, de azért...

Hát, így jött elém az Ilonnéni. Akinél a fél utca nézte a fekete-fehéret, akihez ünnep volt járni, akinek az arcát, a szemét még keresem, de a süteménye, az Ilonnéni süteménye, az az ostyás tortalapos...

S attól fogva rózsavízzel locsolta magát, dulcsászát evett minden VASÁRNAP, s nem sírt.

Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/26. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene